
Furcsa dolog, amikor egy magamfajta férfiember a divatról, a ruhákról elmélkedik, ugyanis az esetek többségében én azt szoktam felvenni, ami a szekrényben a polcon legfelül van. Jobb belátásra csak feleségem szörnyülködése szokott téríteni, mikor közli: „Ebben a ruhában velem nem jössz sehova”. Szóval nem vagyok szakértő a divat világában, de azért véleményem van róla. Nyár végén odáig fajultak a dolgok, hogy még egy divatbemutatón is részt vettem. Mentségemre legyen mondva, hogy augusztusban Balatonfüreden egy hatalmas ingyenes szabadtéri show keretében történt mindez a feleségem unszolására.
Szóval mit gondolok én a divatról? Ruhákat az emberek eleinte a környezeti hatások miatt öltöttek magukra, amelyek egyfajta fizikai védelmet nyújtottak. A természetből vett alapanyagok biztosították a test megfelelő hőháztartását, a hidegebb klímán az életben maradás lehetőségét is megteremtették. De most egy nagyot ugrok az állatbőrök és a szőrmék világától egészen a farmerig. Mindenki jól ismeri, és bizonyára ott is lapul majd mindenkinek a szekrényében 1-1 darab. De rögvest javítanom is kell magamat, mert eredendően a farmer mint ruha megnevezés nem is létezik. Az angol nyelvben ugyanis a farmer magát a földműves embert jelenti, helyette a jeans szó jelent nadrágot. De mivel nálunk ez nem így honosodott meg, a továbbiakban is jó magyarosan farmeren a nadrágot értem. A farmer megjelenése az USA kialakulásának korai szakaszára datálódik, amikor telepesek érkeztek Amerikába a jobb élet reményében. Szekerekre pakolták fel minden vagyonkájukat, hogy elinduljanak meghódítani az új hazát. Az ekhós szekereket arról lehetett felismerni, hogy vitorlavászon védte az esőtől a rajta utazókat. Ezeknek a telepeseknek a sorsa nem volt egyszerű. Egy valamiben bővelkedtek csupán, a nincsben, csak abban, hogy mi elé helyezik ezt a bizonyos nincs szócskát. Ezért került felszabásra még a sátorponyva is és lett belőle munkásnadrág. A fehér színű ponyvanadrág gyakori mosást igényelt azonban, ezért az indigót fedőszínként használták. Így alakult ki a ma is ismert kékszínű nadrág. Az ilyen nadrág hordója már–már arisztokratikus vonásokkal is rendelkezett, hiszen némi „kékvérűség” jelentkezett viselőjének teljes lábfelületén, mert az indigófesték már csak ilyen.
A XX. században az amerikai álom egyik megtestesítőjeként a farmer rászabadult a világra. A keleti tömb lakóinak az átkosban egy-egy darab beszerzése nem akármilyen feladat volt, de birtoklása nagyban emelte az illető státuszát. Mint mindent, ezt is átszőtte a politika, és a rendszer lazulásával egyre több farmer került a piacra. Beköszöntött a farmer divat. Egyre inkább nemcsak maga a nadrág, hanem a szabás is számított. Nem volt mindegy, csöves vagy trapéz szárút visel-e valaki, mert ezek alapján szerveződött csoportokba a fiatalság. Gyorsan eljött az az idő is, amikor már lesajnálták azt, aki új farmerben mászkált. Egyre inkább a koptatott lett a menő. Sokan téglával csiszolták a combjukon az anyagot és/vagy a beton lépcsőkön addig fészkalódtak, amíg el nem érték a kellően kopott kinézetet. De úgy tűnik, hogy a gyártók is felfigyeltek a piac igényeire, és jött a gyárilag koptatott farmer. De ez sem volt elég, hiszen később a számomra eszementnek tűnő szaggatott rongyos modellek találtak gyorsan gazdára. Mostanság a szaggatott, rongyos áruk festékfoltokkal is gazdagodtak, és ezeket is megveszik, még akár drágábban is, mint a normális farmert. Viselőik pedig olyan büszkén feszítenek eme „remek” ruhadarabokban, hogy peckes orruk szinte már az eget hasítja.
Mint az előbbiekből is kiderül, jócskán vannak a divatban számomra felfoghatatlan dolgok. Nem értem, hogy lehet, hogy amikor valaki kitalálja pl. a jövő év divatszínét vagy szabásmintáját, miért kell ezt rögtön egy hatalmas nyájnak követni. Ráadásul úgy tűnik, mintha korunk divattervezői igencsak megbolondultak volna. Néha a közösségi oldal feldob egy-egy bejátszást különböző divatbemutatókról, melyekről nekem rögtön annak a paródiának egy megjegyzése jut az eszembe, amelyet annak idején Egry János közkedvelt műsoráról készítettek. Így hangzott abban a műsorvezető kommentje: „Ön így jött végig az utcán? Bátor ember.” Persze tisztelet a kivételnek, mindig is voltak és olykor ma is akadnak olyan divattervezők, akik valóban szép és hordható ruhákat is tudtak készíteni A múltból ilyenek pl. Coco Chanel híres kosztümjei, vagy a jelenből a Füreden látott Zoób Kati több ruhája is.
A természetben a Gonviselés a nőnemű egyedeket többnyire rejtőzködő színnel áldotta meg. A nőstények rejtőzködése a fajfenntartás miatt fontos. Ellenben a hímek pl. a kakas színes tollakkal hívja fel magára az ellenkező nem figyelmét, de egyben a ragadozók könnyebb céltáblája is. Az embernél ez pont fordítva van, mert inkább a nőké a divat színes világa, és úgy tapasztalom, hogy minden nő kicsit el is hiszi, hogy ő igazán ért is hozzá. Persze van olyan elvetemült férfitársam, aki olykor képes kételkedésének vagy ellenvéleményének hangot adni, de ez általában lényegesen befolyásolja az élethosszra vonatkozó kilátásait. A mondás szerint ebben a kérdésben is igaz: „Ne szólj szám, nem fáj fejem.” De van amikor ez kevés a békességhez, be kell vetni a Jolly Jocker mondatokat: „Ha neked tetszik, drágám, akkor nekem is. Tudod jól, hogy én ruhástól és ruha nélkül is egyaránt szeretlek!”
Sokszor hallom azt a mondást is, hogy nem a ruha teszi az embert. Sajnos ez is olyan, mint a nagy igazságok, hogy attól függ, hogy honnan nézem. El kell ismerni a belső tulajdonságok fontosságát, de azért sok ember érezné rosszul magát egy-egy furcsán öltözött fél társaságában. A mondás igazsága mellett kardoskodóknak ajánlom, hogy pl. egy Dózsa – Ferencváros meccsen lilába öltözve üljenek be a Fradi ultrák közé. Fontos tudni, hogy a „B középbe” elhelyezkedve csak maga az öltözet azonnali, ingyenes fogszabályzásra jogosít fel. Ezután a beavatkozás után valószínű, hogy árnyalódna az addig karakteres vélemény a ruhákkal, színekkel és az alkalomnak megfelelő viseletekkel kapcsolatban.
Számomra egy divattervező nagyságát az jelezné leginkább, hogy az általa megálmodott ruhákat vajon hány ember viseli szívesen napi szinten. A tények azonban azt mutatják, hogy a történelem során a legegyszerűbb ruhákat viselték a legtöbben, amire nem annyira az esztétika, hanem sokkal inkább a sors viharai kényszerítették őket. Érdekes azt látni, ahogy manapság a divatnak és a tömeggyártásnak köszönhetően egyre inkább eltűnik az emberek egyénisége és nem maradt más, csak az egyforma, már-már egyenruha. És attól függően ki-ki milyen egyenruhát visel, már nem keresi többé a másik társaságát, ha annak a ruhája eltér az övétől. Aztán egyszer csak bizonyos hangadók megmondják, hogy melyik ruha jó és melyik rossz, és nincs többé köztes állapot. Ne feledjük, hogy a háborús uszítás is mindig békeidőben kezdődik. A szomszédunkban dúló háborúban hányan halnak az eltérő egyenruha miatt. Mert ott a másmilyen egyenruha nem egy másik embert, hanem célpontot jelent csupán.
Hogyan tudunk idáig süllyedni, hogy az embert a fronton csupán a zubbonya és egy dögcédula jellemezi?! Sokszor csak amikor a golyó áthalad az egyenruhán és elillan a lélek, lesz újra emberré a katona. A fejfáján már századrendű a rendfokozat, de ott lesz rajta egy név és a gyűlöletkeltők által eltékozolt rövid életet jelző dátum. A gyászolók pedig azon keseregnek, hogy Isten ajándékát, szerettük életet, miért kellett értelmetlenül feláldozni.
Úgy látszik, mégis csak van úgy, hogy a ruha teszi az embert, és van olyan ruha, amibe bele is lehet halni.