A hajdan drága dolgok, mint medence, elektronikai kütyük és távoli nyaralások lassan mindenki számára elérhetőek, miközben az alapok: az élelmiszer, vagy a lakhatás egyre drágul és nehezíti az életet.
Ez nem csak fura fejleménye az elmúlt 30-40 évnek, bizonyos szempontból logikátlan is, hiszen akár a chipgyártáshoz felhasznált fémvezetők is fogyó nyersanyagok, melyekből már most hiány van, ráadásul Ázsia és az USA egymást próbálja piaci sakkban tartani az ezekre kivetett vámokkal. Bizonyos cikkek szerint a mesterséges intelligencia terjedését is épp ez a hatás lassítja.
Hogy van az, hogy a kávé árán megérezzük azt, hogy fogy a termesztésre alkalmas területek nagysága, a chipeket felhasználó technikai kütyükön meg nem? Hogy van az, hogy ezek egyre elérhetőbbek?
Amerikában épp tojás válság van. Ami pár éve természetes háztáji volt, most elérhetetlen luxussá nemesül. És akkor még nem is beszéltünk a száj- és körömfájás ki tudja meddig gyűrűző hatásairól. Az energia számláinktól sem rettegtünk még pár éve, annál inkább azóta.
Olyan, mintha a Maslow-i piramis a fejére fordulna, és mintha küzdeni kéne mindazokért, amik a legfontosabb alapszükségleteink, mert minden más, a fölösleg könnyen jön. Láttam egy kisvideót, ami azt taglalta, hogy Tacitus gyakorlatilag már a római korban megfogalmazta a luxuscsapda elméletét, miszerint, ha megszoktunk egy életszínvonalat és egy bizonyos fokú kényelmet, nem fogunk abból visszalépni akkor sem, ha az fenntarthatóbb és hosszú távon és több emberre nézve is előnyös. Napjainkra így lett alapszükségletté az internethozzáférés. Az általam nézett kisvideó felveti persze annak gondolatát, hogy ezt hogyan használják ki kormányok és érdekcsoportok, én itt ezen a ponton inkább fenem Occam borotváját – nem vagyok egy összeesküvéselmélet-hívő típus, szerintem aki keresztény akar lenni, annak pont eléggé ki van töltve az ideje és lelke azzal…
A végeredmény azonban az: esszük a műanyag élelmiszert, miközben nemes anyagokból létrehozott, űrtechnológiás kütyükkel vagyunk körülvéve. Friss zöldség és gyümölcs helyett tárhelyre és elérésre, prémium felhasználói jogosultságokra költünk.
Tényleg a sarkára fordult Maslow.
Vajon értelmezhető-e ebben a keretrendszerben a hit? Ami korábban mindenki számára elérhető volt nemesbül-e drágasággá, ha már csak keveseké? Ó, a fenntarthatatlan és műemléki jellegű templomainkról tudjuk igen, azok – ha meg akarjuk menteni, vagy befűteni – egyre drágábbak. Ahogy a könyvnyomtatás, következésképp a Biblia is. De tekintsünk most el ettől!
Lehet, hogy a hit fogyása felértékeli, mint az aranyat, a gyémántot, ritka fémeket vagy drágakövet? (Talán a kávéhoz hasonlóan épp a termőterület szűkül le…) Szoktunk bosszankodni, szomorkodni statisztikákon és számadatokon, de vajon ami ritkább, az nem becsesebb kincs? Vajon nem helyezi egy magasabb polcra a társadalom szemében? Átfogalmazom a vekengésem tárgyát: származhat-e valami jó abból, hogy társadalmi normából, megszokásból és elvárásból, közösségi konvencióból a személyes szabadság, felnőttség és lelki felelősségvállalás terévé válik a hit? Kellene ettől félni? Én nem gondolom.
Míg a többi említett folyamat félelmet ébreszt bennem, ez reménységet. Talán megtizedelődünk – akár évről-évre is. Legfeljebb nem fogjuk tudni tömegben, nagyszínpaddal énekelni azt, hogy Tebenned… Talán nem lesznek fáklyás meneteink. De legalább a pótcselekvésekhez is kevesen leszünk. És akkor tényleg csak a „legelvetemültebbje” marad, aki nem remél a hittől tömegbázist, érdekérvényesítést, boldogulást. Aki csak Krisztust reméli.
