Éjjel ma mentő vijjogásra riadtam. Közel volt, túl közel, talán az Öreg utcán, vagy a Csillag utcán. Pont úgy éreztem, mint amikor bevág a villám és számolom a másodperceket a fülrepesztő reccsenő dörgésig, mert közel volt. Vajon kihez jött? Miért jött? Meghalt valaki? Mert mostanában elég sűrűn leakaszt a halál egy-egy embert.
Ismerjük a tengerészek történetét, akik valahol a Filppinó-tengeren hajótörést szenvedtek?
1945. július 30-án egy amerikai hadihajót két japán torpedó talált el, aminek következtében a hajó 12 perc alatt elsüllyedt. 1196 tengerészből kb.900 matróz élte túl a katasztrófát. A tengerbe került, sebesült, megégett tengerészekre nehéz négy nap várt. Szomjúság, cápák, a sós vízből ivás után a téboly, és ebből fakadóan egymással agresszív viselkedés sújtotta őket. A cápák a holttesteket, a sebesülteket marcangolták, majd a vízben lebegő még élők közül rántottak le véletlenszerűen egyet-egyet. Volt, akinek a felsőteste a mentőövben maradt, kilógó kezekkel, de alul nem volt semmi. A mellette ébredő reggel hiába szólongatta. Négy nap múlva érkezett segítség, de addigra legalább 150 emberrel végeztek azok közül, akik nem fértek fel a mentőcsónakokra, vagy úszó roncsdarabokra. Végül csak 317 ember maradt életben, akiket a mentőhajó összeszedett. Belegondolok, hogy ott lebegünk a vízben, mint a horgász úszók, és időnként véletlenszerűen eltűnik egy, és nem tudni ki a következő, lehetek én is.
Advent 4. hetében meghalt Kettős János horvátországi lelkipásztor testvérem. Az év utolsó napjainak egyikén meghalt P. Tóth István volt móri lelkipásztor testvérem. Az óév utolsó napján meghalt az emirátus Benedek pápa. Az újév első napján meghalt a Hősök tere másik oldalán István atya, keresztény testvérem. A halál most közülünk választ. Túl közel.
Meghalnak az emberek. Ki fiatalon, tragikusan, ki idősen tragikusan. Az időseknél már nem annyira morgunk. Élt már. Voltak a világról élményei. De a fiatalabbaknál azt sajnáljuk, hogy még szerethetett volna, még élhetett volna, még lehetett volna család, gyerek, megélt hivatás.
Gyerekkorunkban különböző fejlődési fokokon megyünk keresztül. Óvoda, iskola, kiskamasz, szerelmes kamasz. A lányok előbb érnek. Nagyobb fiúk között válogatnak. A fiúk később érnek. De az életben a kor előbb utóbb már nem számít. Összeérünk. A tragédia, a halál pedig különösen összeérleli az embereket. Fiatalokat, időseket. Tudjuk, vagy inkább zsigerből sejtjük, hogy mindenkinek van küldetése. Amikor bevégzi a küldetését, akkor elvégzi az életét. Van, aki nem végzi be a küldetését, de akkor már nincs miért éljen. Furcsa világ ez.
Még megtesszük, elvégezzük a dolgunkat. Mindig is sejtettük, hogy így van ez. Amíg élünk, szolgálunk. Amikor vége a szolgálatnak, vége az életnek is. Isten embereinek ez az élete. Nem ugyanaz, mint a világi tervezés.
De jól van ez így, mert így kell ennek lennie. Nem kell és nem is lehet a halálra felkészülni. Az megjön, amikor kell. Inkább kell készülni Krisztusra, és az Atyával való találkozásra, mert ott dől el minden.
Egy filmet mindenképpen ajánlanék (Alfa 2018.), bár a kritikusok néha lehúzták, mégis van benne a földi küldetésből és az élet összefüggéséből.
A mellékelt kereszt képét is ajánlom. Semmi különös. A keresztre fagyott a hó és a víz, ahogy a szél alakította. Ha nézem angyalt látok bele. A kereszt az nehéz és halálos, az igazi és egyetlen valósága a kín, mégis a jövőt jelenti. Jézus kereszthalála is kirajzolt valami gyönyörűt, ahogy a fagy és a szél is kirajzolja a magáét. A filmbeli fiú megpróbálása is kirajzolja a szépet.
A kínból valami születik. A halálig megtörténik. Jézus története természetessé teszi a halált, nem a fájdalmát, a szomorúságát veszi el, hanem a mindenhatóságát és örökkévalóságát.
Nem a halál örökkévaló. Hanem Isten az. A halál csak a mi életünket rontja meg. De Isten teremtésében benne van születés, a próba, az újrakezdés, a felállás. Valami, ami túlmutat a halálon. Jézus feltámadása.
Ha azt tapasztaltuk, hogy a halálban összeérünk, akkor azt is el szabad mondani, hogy összeérünk a hitben is., mégpedig Jézus Krisztusban való reménységben.
Annyi ember életének láttam a végét. Annyi halál vett körül. Ez persze természetes. De mégis attól tartok, hogy mire sorra kerülök, nem fogom megérezni, vagy nem fog feltűnni, hogy most velem történik. Tartok tőle, hogy nem lesz időm felkészülni, mintha lehetne. Csak elbúcsúzni, még utoljára valami szépet, kedveset, áldást mondani. Isten elé állni, még csak hit bizonyosságával, mielőtt a biztos tudás, ismeret valóságossá teszi a hit reményét, és amire vártunk egész életünkben, személyesen Isten szeretetét.
József Attila: TÉL
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új meg ép,
Gyerekjátékot, – ó, boldog fogócska! –
S rászórni szórva mindent, ami szép.
Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek…
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!
