Egy fa, amivel minden kezdődött. Úgy képzelem, bizonyosan először hajtott ki a Paradicsom Kertben, átragyogva minden élőt, árasztva jó és tiszta illatát. A kert minden fája teremte ehető, jó gyümölcseit, de ezt a fát a Lélek hatotta át. Ennek termése nem csak a testet táplálta, hanem az Ember lelkét is: gyümölcse a szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Ez a fa egyenesen Isten szeretetében gyökerezett, örök életet adva annak, aki róla evett.
Ott volt az a másik fa is. Illata még édesebb volt emezénél, szinte émelyítő, csillogó gyümölcsei a szemet is csábították. Hangja is volt. „Dehogy haltok meg, olyanok lesztek, mint Isten, tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz” – suttogta a hang. Mérgező hangok folytak le a fáról, és átitatták az Ember szívét. Önmaga istenévé lenni, egyedül dönteni jóról és rosszról… és evett róla.
A gyilkos gyümölcs vérré és erővé vált benne, látássá, mely a világot és önmagát képes Isten nélkül látni, Istent idegennek látni, a másikat egy másik idegennek látni. Mérgéből gyűlölet, keserűség, háborúság, elvárások és ítélkezések, megbélyegzések, hűtlenség, indulatok lettek, és valami féktelen vágy a minden és a mindenség és a másik és önmaga birtoklására. És halál…
Aztán sokkal később ott magaslott az a FA. No ez aztán ocsmány egy fa volt. Nem a földből nőtt ki, úgy faragták ki és döngölték a földbe, hogy álljon. Nem termett rajta gyümölcs, csak szögek hasították és vér folyt rajta végig. Igazából ez a második, szépségesnek tűnő fa volt, csak éppen leleplezett valójában. A halál fája.
Mégis sokkal szépségesebb lett minden addigi fánál, mert Isten beoltotta ezt a halott, kereszt alakú gerendát, és olyan gyümölcsöt „teremni” engedett neki, mely minden gyilkos mérgét kioltotta, minden halálos erejét elvette, és aki csak ennek Gyümölcséből eszik, az örökké élni fog. A halál fáját az örök élet fájává tette.
Kicsi koromtól kezdve nem tudtam igazából mit kezdeni a karácsonyfával. Tudtam, hogy szép díszeivel ott áll majd a nappalinkban, és alatta ott lesznek az ajándékok is, rajta pedig a finom szaloncukrok, de bennem – kicsiként – semmi köze sem volt a templomban Szenteste elmondott történethez. Hiszen abban pásztorok és bölcsek voltak, és Jézus, akiről már akkor is sokat hallottam, de fenyőfa egyáltalán sehol nem volt azokban a történetekben. Nem is nagyon voltam oda érte…
Mostanra kezdem látni mégis – nem a fát a történetben, hanem – a történetet a fában. A pompázatos örökzöldben, mely most már a mi kis családunk nappalijában áll. És igyekszik megmutatni – örökzöldségében – azt a valahavoltat, mely helyett, mi emberek, ama másikat választottuk.
És azt a kétezer évvel ezelőttit is, melyet az ember és a gonosz a halál fájának ácsolt, de az Élet, az igazi Élet Fájává lett. Ami fel tudja lobbantani bennem a forró hálát és mélységes örömöt a Názáreti felé, akit én nem babának látok, csupán kiszolgáltatott, sorsunkat felvállaló kisdednek ez alatt a fa alatt, hanem annak az Istennek, aki a halál fáját, a mi halálunkat, megoltotta.
A saját vérével, halálával, odaadásával, felfoghatatlan szeretetével és mindenhatóságával elültette a mi nyomorult világunkban az Édenkert Fáját! A „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” fáját…
Áldott karácsonyt mindenkinek a FA alatt!