A sarmasági temetőbe rövid emelkedőn visz az út. Ketten baktatunk délidőben a majd negyven fokos melegben. Tizenöt éve hollandnak gondolt, aki errefelé látott, mert már rég elfelejtette, hogy valaha én is egy voltam közülük. Most inkább érzem magamat bolondnak az időpontválasztás miatt. Egy kutya ijeszt meg félúton. Mintha az alvilág őre volna, akinek jelen esetben ugyan nincs három feje, és a neve sem Kerberosz, de lánc szorítja nyakát. Pont, mint ahogyan a mitikus lény őr az élet és halál mezsgyéjén, ezzel a lánccal ő sem él szabadon, de nem is halott. Ugat, mert talán jobban megijedt, mint én. Ritkán lát embert. A gondozatlan temető látványa megerősíti bennem a feltevést: fehér hollók vagyunk. Gyerekkoromban sem jártunk gyakran ide, és a temető azóta sem változott szabadidős parkká. Nem tudom, melyik jobb: egy évben egyszer elmenni a temetőbe halottak napján, vagy a hét egyik programpontjává tenni a temető látogatást? Azt hiszem, egyik sem egészséges rítus.
Mellig érő szúrós bozótban keressük az őseim sírját. Még emlékszem az útvonalra. Néhányuk neve arcot, hangot és mozdulatot rajzol elém, de van, akit már csak mások emléke alapján ismerek. Lassan az is elhalványul. A hely szellemisége, a domboldalból nyíló panoráma, mely gyerekkorom életterét tárja fel, azt suttogja, hogy amit itt látok, éljek bárhol ezen a világon, mind bennem van. A föld, az élők, a holtak mind-mind egyek vagyunk Isten teremtő akaratában. De ebben a pillanatban mégsem ezért az egységért adok hálát, hanem azért, hogy ahogy egykor Ábrahámot útnak indította Isten, hogy kiteljesedjék egész nemzetségén a szeretet áldása, úgy bennünket is elhívott a szülőföldünkről, mert hasonlóan féltő szeretettel gondol ránk. Nem bánom, ha menni kell, mert Ábrahámhoz hasonlóan nem a dúsabb legelőt keresem, hanem Isten áldását vágyom.
Visszafelé még méltatlankodunk kicsit a temetői körülmények miatt, majd előkerül a mindenkori kérdés, ami minden időben aktuális: A felelősségnek vannak határai? A jelen embere meddig nyúlhat vissza vagy előre? Ki viszi tovább őseink történetét és kinek adja át a szerzett tudást és tapasztalatot? Egyéni felelősségvállalásunk mennyiben hat a társadalomra? Hogyan befolyásolja egy társadalom értelmi és lelki állapota az egyén felelősségvállalását? Családjainkból alig pár generációt ismerünk visszafelé, de ha előre tekintünk sem jobb a helyzet. Ha így megy tovább és ennyire kitolódik a gyermekvállalás ideje, a nagyszülő és az unoka fogalma ismeretlen lesz. Előd és utód nélkül viszont az egyén az identitásválság vákuumába kerül, ahonnan nagyon nehéz szabadulni, ha csupán önmaga tükörképét bűvöli.
Számomra olcsó válasz a fel nem vállalt felelősség vagy lemondás. Nyilván egyszerűbb is egy ilyen hozzáállás. Hiszen a felelősségvállalás munkával, jelenléttel, odaadással és figyelemmel jár, nem beszélve a változásra való hajlandóságról. Sokszor ott rontjuk el, hogy a felelősséget összetévesztjük a megváltással, és mivel így van, már az elején szétcsúszik a legjobb szándék is. De a világnak nem mini megváltókra van szüksége az önmegvalósítás színpadán, hanem egyszerűen olyan igényes keresztyénekre, akik saját családjukban, környezetükben élik és másolják Krisztus szavait. Így az egyén felvállalt felelőssége formálja a társadalmat, és a jelen társadalma felneveli azokat az egyéneket, akikben benne van a hajlandóság az igazságra és a jóra. Így változhat az „én” arca a „mi” közösségünkké.
Ajánlott nyári olvasmány: Byung-Chul Han: A rítus eltűnése.
Film: A 3-test-probléma
