János evangéliumának narratívájában nem véletlen ez a két csoda, a vakon született meggyógyítása és Lázár feltámasztása a két utolsó. Ezután hangzik el az a bizonyos mondat: inkább egy vesszen el, minthogy mind elvesszünk. A vakon született, szegény, lehet mire az inkvizíciós kihallgatások végére jut, szülőstől meg is bánja, hogy már lát, annyi kérdés és vád záporzik felé. Ahelyett, hogy örülhetne, hogy kiteljesedett az élete, pont olyan lett, mint mások, és végre talán a családjára sem tekintenek úgy, mint akiket Isten büntet (bizonyára valami súlyos bűnért), ahelyett meglopják az örömét, fenyegetik.
Lázár kijön a negyednapos halálból, és erre elhatározzák a megölését.
Valahogy ezekkel húzta ki végleg Jézus a gyufát, ezekben domborodott ki leginkább istensége, mutatott túl egy próféta kvalitásain. Annyira, hogy már téma volt az utcán. Megállíthatatlanul fejlődik a dráma, az a narratíva, ami szerint el kell veszíteni. Ami szerint az istensége blaszfémia, a tökéletessége bűn, a csodái vagy szemfényvesztések vagy egyenesen a gonosszal való kokettálás.
Sokszor elfelejtjük, hogy mi már utólag, a kereszt és az üres sír tükrében látjuk és értelmezzük ezeket az eseményeket. Akik benne voltak, maguk lelki alkata szerint lettek árulók, tagadók, bezárkózók, vagy emmausi úton értetlenül gyászolók. Annak, hogy kinek-kinek a saját narratívája és nézőpontja legyen igaz, annak egyedül Isten vet gátat az üdvtervi fordulattal, a feltámadással. De addig, amíg ez meg nem történik, igaz Júdás verziója, aki csalódik a nem is annyira forradalmár Jézusban, igaz Péteré, aki úgy gondolta, az életét nem érdemes feladni egy ki tudja, milyen utóéletű tanítóért, egyszerűbb letagadni, igaz Tamásé, aki azt mondta, ott lezárult a történet, igaz az asszonyoké, akik nem vonnak le nagy következtetéseket, csak végzik a feladatukat, a gyászmunkát. És a sok különféle igazságot Isten hozza vissza az ő egyetlen igaz ösvényére és történetébe. Felülír.
Ez biztat engem ezzel a sok hasonló indulattal és különféle párhuzamos narratívával birkózó mostani egyházi helyzetben is. Ki támadást kiált és egységre szólít a védekezés érdekében, ki bűnbánatra, belátásra hív, ki cselekvésre. Ki csak csendesen behúzza a fejét és vár, míg elülnek a hullámok. Mindenesetre az eseményeket más-más kommentálással nézzük végig, vérmérsékletünk és rosszabb esetben érdekeink, jobb esetben imáink és hitünk alapján. Mindenki másként interpretálja a születő nyilatkozatokat, cikkeket, mindenki mást sejt a rengeteg kérdőjel mögött. Én sem maradok ki, van nekem is látásom, csak minek eggyel több hang…? És vizslatjuk a jövőt, vajon mi várható? Lesz-e vajon ekkora megosztottságból újra együttműködés – ha nem is belső lelki béke? Lesz-e egyházszakadás? Megismétlődik a 86%, vagy más lesz az eredmény az áprilisi zsinaton? Ha más, milyen verziók jöhetnek szóba? Vajon a félben lévő projekteknek mi lesz a sorsa akár egyik, akár másik verzió alatt? Mennyire marad az egyházban szereplő a médianyilvánosság? Jó-e, ha ez is hat ránk, vagy kevésbé? Kire hogyan hat majd utólag vissza az, ahogyan a krízisben viselkedett, szólt? Ezer a kérdés, megnyugtató válaszok pedig egyelőre nincsenek.
Ez a mostani helyzet nekem segít még a szokásosnál is jobban belerendülni a nagyhéthez közeledő evangéliumi sorokba, érvekbe, vitákba, narratívákba. Ahogy a bizonytalanságok ott is sok félelmet szültek, biztos, hogy konfliktusokat is a szemtanúk, tanítványok között. Hogy ott sem tudták, mi lesz, és hogy lehet ezek után tovább élni.
Az imádságom ebben a böjtben az, hogy a narratívák harcából ne valamilyen lobbiérdek, ne politika, vagy egyházpolitika, egyik, vagy másik féle emberi hang kerüljön ki győztesen, hanem az Isten. Mert a kálvária sokféle felkorbácsolt érzésére és indulatára neki volt egyedül olyan válasza, ami prófétáltan is váratlan volt. Ami üdvösséget hozott. Ezáltal pedig nem klikkeket, hanem testvéri egységet azok között, akik ezt az üdvösséget elfogadták.
Várom az Istent, aki, ahogyan akkor, most is tud meglepőt húzni. Várom az Istent, aki a gyilkos indulatok között is tudott szeretet-áldozatot hozni. Várom Istent, akinek egyedül igaz a narratívája.
Legyen meg a Te akaratod, ahogy a mennyben, úgy a földön is!
