„S jogunk van
– hisz halandók s életadók vagyunk –
mindazzal szembenézni,
mit elkerülni úgysem tudhatunk.
Mert növeli, ki elfödi a bajt.
Lehetett, de már nem lehet,
hogy befogott füllel és eltakart
szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg
s majd szidjanak: nem segítettetek!”
(Illyés Gyula: Bartók)
Nem hiszem, hogy a spanyolviaszt találtam volna fel, amikor azt állítom, hogy mi emberek a legtöbb tudásunkat a teremtett világtól lestük el. Talán a legcsodálatosabb dolog a földön maga az élet, minden szépségével, küzdelmével és tragédiájával együtt. De ez olyan nagy falat, hogy megrettenek ennek taglalásától, és meghagynám képzettebb tudoroknak a téma teljes átfogását. A teljességből egy nagyon vékony szeletet metszek most le, és ezt teszem a tárgyasztalra. A górcsőbe jutó fényt is változtatnám néha-néha, ahogy ez a mai világban már megszokott.
Minden dilemmájával és kihívásaival együtt saját kertemről írnék a továbbiakban. Bármelyik évszakban szép tud lenni a kert, mert valamikor elhalmoz bennünket ajándékaival, máskor pedig megtanít bennünket arra, hogy semmi sem örök. De leggyakrabban arra oktat, hogy semmi sincsen ingyen, mindenért meg kell dolgozni. Ja, és van még egy nagy tanulság: minden tettünknek, mulasztásunknak, de még a késlekedésünknek is megvan a következménye. Szerintem nem túlzás, ha azt mondom, hogy a föld az életre nevel, mert rajta keresztül is a Teremtő üzen.
A legszebb évszak a kertben a tavasz, amikor a természet vesz egy nagy levegőt, és belefog az újbóli körforgásba, kivirágoznak a fák. A természet kivirulása maga egy csoda a sok-sok virág szépségével és tisztaságával. Japánban külön tisztelet övezi a cseresznyefák virágzását, ünnepet is szentelnek neki, amit hanaminak neveznek a 700-as évek óta. A folytatás már nem ennyire idilli. Sokan nem is gondolnák, hogy a virágzás után megjelennek a cseresznyelegyek, belerakják petéiket a gyümölcskezdeménybe. Azután együtt fejlődik a rossz és a jó, a féreg és a gyümölcs, csakúgy mint Jézus példázatában a konkoly és a búza. Amióta világ a világ, a fény és az árnyék együtt jár. Csakhogy jelenleg az influenszerek egyre-másra visszájára fordítják a valós tartalmakat ízlésük, de még inkább érdekeik és vágyaik szerint.
De tegyük fel a kérdést pro és kontra vetületben: Ki egye meg a cseresznyét? Az ember vagy a féreg?
Nézzük meg, hogy a két fogyasztó hogyan érvel világlátása szerint!
A cseresznyelégy érvei: Engem Isten ilyennek teremtett! Bűn lenne a létezésem? Nem akarok mást, csak élni, túlélni! Itt a fajomról, a gyerekeimről van szó! Kinek ártok én egyáltalán?!
Az ember nézőpontja: Az én fám! Én ültettem! Szeretném látni a munkám értelmét. A gyümölcs a létfenntartásomhoz szükséges energiát és vitamin-utánpótlást jelenti.
A cseresznyelégy visszavág: Vannak már szintetikus vitaminok is! Az ember ehet mást is, de én csak ezt. Nekem nincs választásom.
Az ember kontráz: Akkor kivágom a fát. Neked nem lesz élettered, nekem meg nem lesz gyümölcsöm. Nem osztozom veled, mert itt csak én dolgoztam.
A cseresznyelégy azonban nem hagyja magát: Ejnye, hol van benned a szeretet és az elfogadás?! Csak pusztítani tudsz? Íme, az ember! Az Isten „legnagyszerűbb” teremtménye már csak ilyen kirekesztő!?
Hogyan jutottunk idáig?
Fontos, hogy megértsük a migráció szerepét a folyamatban. Némelyik faj behozatala tudatos volt, de nagy szerep jutott az esetlegességnek is. Például az áruszállítás során sokuk – kicselezve a határőrizetet – észrevétlenül, illegálisan jutott el hozzánk. Bárhogy is jöttek, egyvalami közös volt bennük: az asszimilációban nem jeleskednek. Először csak kérték a helyet maguknak, majd létszámuk növekedésével a kérés követeléssé vált az őshonos fajok rovására. Az egykori néhány különleges, gyámoltalan kis lény így változott át inváziós fajjá, mely ellen ugyan folyamatosan küzdünk, de a reprodukciós képességükkel szemben többnyire széttárt karokkal, védtelenül állunk. Nem szabad tétlenül várni a folytatást, hanem meg kell előzni a további bajt. Tanulni kell a korábbi hibákból.
Csak párat sorolnék fel a mára már invazívvá lett fajokból: amerikai szövőlepke, amerikai cseresznyelégy, kolorádóbogár (krumplibogár), spanyol csiga, harlekinkatica, tigrisszúnyog, busa, törpeharcsa stb. Sajnos ezt a felsorolást még lehetne folytatni a növények körében is, de igazából a védekezést kellene erősíteni.
Azt már régóta látjuk, hogy az ember szinte semmiben sem képes igazán a javításra, de a pusztításban simán tudja hozni a maximumot, sőt még többet is. A földdel is ez a helyzet. Eleink régen rájöttek már, hogy a földnek is van „immunrendszere”, és meg tudja gyógyítani magát. Ahhoz, hogy regenerálódjon, időre van szüksége, pihentetni kell. Ezt hívják ugaroltatásnak. De a parlagon hagyott területeket is gondozni kell, különben elszaporodnak a kártevők.
Az emberek minél jobban eltávolodnak a földtől, annál jobban és messzebbre rugaszkodnak el a valóság talajáról is. Persze ilyenkor jól jön egy kommunikációs bravúr, hogy egy parlagon hagyott gaztengerre ki lehet írni, hogy az bizony méhlegelő. (Jut eszembe: Látott-e már valaki legelésző méhnyájat, vagy delelő méhgulyát?)
De ez lényegtelen ugye, mert a haszon és az érdekek mozgatják a mai világot, és ezekhez a véleményformáló nézőpontok is szolgaian idomulnak. Nem baj, ha nem igaz, de jól hangzik. És elég sokszor el is mondják ahhoz, hogy hihetővé váljon a valótlanság.
A földműves, paraszti világ sokkal egyértelműbb. Itt nem lehet filozofálni, magyarázgatni, átnevezni, átcímkézni, itt folyamatosan dönteni és még inkább tenni kell. Az állatnak enni kell adni hétvégén is, a kártevők se mennek szabadságra, a gaz is újra és újra elburjánzik, ha nem teszünk ellene semmit. Halogatással csak súlyosbodnak a problémák.
Hányszor hivatkozunk a józan paraszti észre, hogy mennyi mindenre orvosság lenne. Valaha református egyházunk gerincét is az ilyen kinccsel rendelkező, földszerető, gazdálkodó emberek jelentették. Nem véletlen, hogy az önellátó, józansággal, hittel élő, szorgos emberekben a mindenféle izmus ellenséget látott, mert nem lehetett őket az orruknál fogva vezetni. Csak megnyomorítani vagy megsemmisíteni.
Fontos lenne ma is újra meghallani a föld szavát. Tanítása egyértelmű, egybecseng a Jézusi szóval, mikor azt mondja: „Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.” (Mt. 5,37). Végső soron csak kétféle út létezik a kertben és az életben is: a tenni és a nem tenni; nincs olyan, hogy a végtelenségig odázzuk a cselekvést, majd lesz valami, meg felelősségelkenő bizottságosdiba menekülünk.
Mindenkinek megvan a maga felelőssége! Ha mindenki csak a maga portája előtt söpör, de ott tényleg söpör, az egész utca tiszta lesz.
