Ha desszert, akkor nálam a gesztenyepüré mindent visz. Ez a habos csoda bármikor, bárhol el tudja indítani az endorfin termelésemet. Bár amióta hallgattam egy riportot az egyik híres budapesti cukrászda alkalmazottjával, kissé elbizonytalanodtam, hogy valóban az igazi gesztenyepürét szeretem-e.
A riportban az illető elmesélt egy kellemetlen esetet, mikor is az egyik vendégük gesztenyepürét rendelt náluk. Az adott cukrászdában sokat adnak arra, hogy mindent – habot és gesztenyemasszát is – a lehető legtermészetesebb, legjobb alapanyagokból állítsák elő. Amikor elkészült a finomság, odatették a vendég elé, aki nagy lelkesedéssel állt neki az elfogyasztásának. Azonban néhány pillanat után az idill véget is ért. A vendég felháborodott: „Mi ez? Ez nem gesztenyepüré! Felháborító! Nem ehhez vagyok én hozzászokva. A gesztenyepürének nem ilyen az íze. Kérem a panaszkönyvet!”
„Nem ehhez vagyok én hozzászokva!” – azt hiszem, ez a mondat a történet kulcsa számomra. Hiába a bio, az eredeti, a szakmai tisztesség, ha a vendég a tökből és a ki tudja még miből nem összeállított, agyonédesített, ízfokozókkal, állagjavítókkal stb. ellátott gyorsfagyasztott gesztenyemasszán szocializálódott. Neki az eredeti ízetlen, kevés, élvezhetetlen, tehát rossz.
Ezzel az agyonédesítéssel, ízfokozással, állagjavítással találkozunk az élet minden területén, nemcsak a kulináris világban. A lila tehenek, a műkörmök, a virtuális közösségek, a nylon parasztok (akik csak a könyvekből ismerik a természetet, de az ezzel régóta együtt élő ember tapasztalataira magasról tesznek), az újfent hirdetett társadalmi nemek, a teflon politikusok és megmondó emberek (akikről nyom nélkül lepörög minden kritika, minden szembesítés), az agyonretusált címlapfotók, a neten „diplomázott” doktorok és virológusok stb. mind-mind erre szoktatnak rá. Az eredeti, a teremtés szerinti, az igaz már unalmas és kevés, sőt lassan egyenesen rossz is. Sokszor azt látom, hogy teljesen mindegy a beltartalom, a lényeg, hogy jól reklámozzanak valakit vagy valamit. Megfelelő, módszeresen felépített marketing munkával minden eladható. Férjem szófordulatával élve: Ez a „lafaty” évszázada!
Veszélyesen gyorsan megszokjuk ezt a hamisított világot, ahol egymásnak is hazudunk, hogy meg ne sértsük a másikat, vagy hogy ki ne lógjunk a sorból. Az újfajta gentleman agreement a következő: Csendben elnézem a hazugságodat, sőt meg is dicsérlek, kitüntetlek, ha te is elnézed az én hazugságomat, visszadicsérsz és kitüntetsz engem. Aztán szépen el is hisszük egymás és a magunk hazugságait. Ez lesz vagy már most is ez a norma?!
Ugyanakkor furcsa, hogy bár lassan már szinte senki és semmi nem valódi, valahol mégis mindenki az igazit, a tisztát keresi. Úgy, mint az ominózus párkereső hirdetésben: „Műszempillás, műkörmös, ajakfeltöltött, Barbie baba méretekkel rendelkező szépség valódi férfit keres.”
Fel tudja venni a versenyt ezzel a világgal egy fekete palástos, fekete könyvet szorongató, 2000 éves vagy még régebbi történeteket idéző lelkipásztor, az a gyülekezet, az az egyház, mely egykor vállára terítette a palástot? Elég esélytelennek tűnik a küzdelem. Mint mikor Dávid az 5 kövecskével és parittyával ment Góliát ellen. Mennyi esélye volt Dávidnak? De Isten vele volt. Mi volt az ellenfél gyengéje? A túlzott önteltség, önmagába, adottságaiba, rendelkezésre álló eszközeibe vetett hit. Az, hogy erősen túllőtt a célon az Istent és az övéit semmibe vevő maró gúnnyal, káromlással.
Ettől az elbizakodottságtól mentsen meg minket az Úr. Attól is, hogy elvesszünk a féligazságokban, ahelyett, hogy az egy igazságot, a Krisztust kövessük és hitelesen hirdessük. És még attól, hogy egyfajta keresztyén szirupot, olcsó kegyelmet, csupán érzelmi vagy élmény keresztyénséget, modernkedést, kifordított teológiát kínáljunk a népszerűség kedvéért. Akkor is az igazi gesztenyepürét kell feltálalni, ha az agyoncukrozotton, az adalékanyagokon, ízfokozókon nevelt ember először fintorog, tiltakozik, mert nem ehhez szokott. Azért, hogy rájöjjön, hogy a sok hamis és zavaros között ma is van tiszta és igaz.
