Nagyon szeretem a hittant az aprónéppel. Annyira jó rácsodálkozni, ahogy a világot látják és az eseményeket értelmezik maguk körül! Sokszor többet is megtudok egy-egy családról, mint amit egyébként szerettem volna, de öröm rácsodálkozni gyermeki ártatlanságukra és közlésvágyukra. Van, hogy jókat derülök, esetleg zavarba jövök, de olyan is van, hogy mérhetetlenül sajnálom, amin keresztül mennek.
Megmaradnak és hetekig kísérnek olyan mondatok, mint például: „Apa azért dolgozik olyan sokáig, mert anya szereti pénzt.” „Van egy nagytesóm, aki kicsi lett, mert lefogyott, de attól még ő a nagyobb.” „Isten ruhája mennyország színű.” De tisztában vannak az aktuálpolitikai helyzettel is. „Háború van. Az egyik fele Putyinban, a másikat meg nem is tudom hirtelen.” És „azért lettek más vallásúak is, mert nem fértek be mind a templomba és újat kellett építeni.”
Mosolygunk naivitásukon, de ha belegondolunk, van bölcsesség ezekben a mondatokban. A humor rétegén túl megcsillan a valóság tükre is, ami néha egészen nyers és kiábrándító. Mert igaz az is, hogy azért kellett új, teljesen másfajta templomokat megépíteni, mert hitbeli nézeteltérések támadtak, és már nem fértek be az addig közösnek hitt templomba. Aztán az ő templomaikba sem fértek már be az újfajta megközelítések és lettek megint mások, más stílusban. Mindenki a maga igaz királyságát próbálja építeni az Egy és Igaz országa helyett. Hogy ez jól van-e így, megint csak lehet vita tárgya. Valaki azt mondhatja, az igazság útja nem a felekezetekben rejlik, hanem Jézus nevében, aki maga az út, az igazság és az élet. Mások pedig kijelentik, hogy nincs üdvösség az ő felekezetükön kívül. Bármelyik oldalra is álljunk, beleragadunk a békétlenség feszültségébe, ami előbb utóbb háborút szül.
Ahogy tanúi is vagyunk több, mint egy éve a szomszédunkban folyó háborúnak, de a világon elképesztő számú, közel ötven helyszínen zajló fegyveres konfliktusnak. Igaznak vélem annak az elsős kisfiúnak a megállapítását, aki azt mondta, a háború egyik fele Putyinban van. De nem csak benne, hanem mindazokban, akik bármelyik oldalon állva bekapcsolódnak vagy kényszerülnek belefolyni ebbe a konfliktusba. Nem vagyok politológus, stratéga sem vagyok, inkább az Isten Lelkének emberi vetületével foglalkozom. Ebből kifolyólag pedig leginkább azt tapasztalom, hogy ha az emberi mohóság, egyéni érdekérvényesítés és hatalomvágy belefészkeli magát lényünk legmélyébe, de legyen az igazunk és erőnk mindenek felett való demonstrálása, tud olyan háborgást okozni lelkünkben, ami fizikálisan is háborúhoz vezet.
Ezért aztán megelégedés, kompromisszumok és kellő alázat nélkül békesség sem lehet. Hiszen, amikor az Isten és az ember szeretetét felváltja a pénz, a papír vagy plasztikkártya mítoszába vetett hit, hatalmas nagy árat fizetünk igényeink kielégítéséért. Jézus azt mondja Máriának, „kevésre van szükség, valójában csak egyre”, és mégis inkább leszünk a marketing és média generálta igényeink rabszolgái, minthogy megelégedjünk azzal, amennyire épp szükségünk van. Vajon egy gyermeknek, aki reggeltől estig nem látja szüleit, mert azok mindent meg akarnak adni neki, és ahhoz sok pénz kell, valóban a tizedik babára, kütyüre vagy más egyéb játékra van szüksége? Tényleg a gyerekeinkre vetítjük pénzszeretetünket és mohóságunkat? Igazságos ez velük szemben?
Ha dönteni kellene egy szerényebb, de közösen eltöltött délután vagy a méregdrága magány között, a gyermekeink, párunk nem az utóbbit választaná, hacsak nem nyomorultak szegények bele maguk is ebbe az álvalóságba. Sokszor mondom és komolyan is gondolom, nem igazságos, amit védtelen gyermekeinkkel teszünk. Azért a valóságért szidjuk őket, amit mi teremtettünk nekik. Mi felnőttek adjuk a kezükbe a kütyüket. Mi felnőttek adjuk szájukba a szitokszavakat, és tőlünk felnőttektől tanulják kézbe venni a fegyvert és bántani egymást.
Tudom, sokan gondolják most, hogy enélkül is kegyetlenek a gyerekek egymással. Igaz. De a mi felelősségünk, hogy a bennük megfogant erőszakra bölcsen reagáljunk és ne fokozzuk az erőszakot. Ez a bölcsesség pedig nem tud belőlünk fakadni, csakis Istenből, aki Jézusban azt mondja, a békéjét adja nekünk.
Másképp miért köszönünk Áldás, Békességgel?
