„És megszaggatta Jákób a felsőruháját, zsákruhát tekert a derekára, és sokáig gyászolta a fiát. Fiai és leányai mind vigasztalni próbálták, de nem akart megvigasztalódni, hanem ezt mondta: Gyászolva megyek le fiamhoz a holtak hazájába! Így siratgatta őt az apja.” (1Móz 37;34-35.)
Mit érezhet a szülő, aki hirtelen elveszíti a gyermekét? Mit az, aki betegségben látja lassan elmúlni? Min jár az esze annak, akinek a gyermeke elmegy kirándulni, úszni vagy bulizni és soha többé nem tér vissza?
13 körül voltam, mikor az egyik barátnőm diszkóbalesetben meghalt. A sofőr ittas volt ő pedig türelmetlen és még túl kamasz és hiszékeny, hogy számoljon a következményekkel. Egy pillanat alatt megszűnt létezni, míg a sofőrnek szinte semmi baja nem esett. Olyan váratlanul ért a hír, hogy azt sem tudtam, mit kellene érezni. Fagyott dermedtségre emlékszem csupán.
Ugyanez a dermedtség járt át, amikor barátaink lánya lett beteg. Délután volt. Megcsörrent a telefon és a hang a túloldalon egyre távolibbnak tűnt, ahogy kemoterápiáról meg kórházi kezelésekről beszélt. Becsuktam a hálószoba ajtaját, hogy az akkor még általános iskolás lányom ne hallja, mit beszélünk a legjobb barátnőjéről. Nem tudom, hogy fűtöttünk-e már, de a konvektor elé álltam, mert azt éreztem, megfagyok. Egyetlen kérdés köré koncentrálódott minden idegszálam: meg fog halni?
Megtörtént. És én most szívem minden szeretetével igyekszem úgy írni erről a témáról, hogy az, aki cipeli ennek a veszteségnek az elviselhetetlen terhét, ne a kontárt lássa bennem, hanem azt, aki ha nem is tudja feloldani ezt a fájdalmat, valahogy mégis szeretne kapcsolódni. Vékony jég ez, amin csak tipegek, mert nem tudom, igazából mit érezhet az, aki a gyermekét temeti, de annyit biztosan tudok, hogy az olyan mondatok, mint: Szedd össze magad! Nem törhetsz össze, ott a családod! Az élet megy tovább! Még jó, hogy van másik gyereked is! Még születhet gyereked!- inkább tőrdöfések, mint támaszt jelentő mondatok. Ha nem tudjuk, mint mondjunk, bölcsebb, ha inkább csendben maradunk.
Hogy Ráhel, József anyja mit érzett, mit mondott és hogyan tett már nem is tudjuk meg, csak Jákob reakcióját olvassuk, de nem kell túlságosan megerőltetni magunkat, hogy elképzeljük. Szinte szavakba sem lehet önteni, mert a gyermek halála maga a téboly, amiben egyre hangosabb az önvád. „Nem figyeltél rá! Neked kellett volna megvédeni, de nem voltál mellette, amikor szükség volt rád! Nem óvtad meg a bajtól!” Évente legalább 400-500 családban hangoznak el ezek a mondatok halkan, vagy hangosan a gyász fájdalmában. Az, hogy a Szentírás már rögtön az első könyvben foglalkozik a szűnni nem akaró gyásszal, amit a szülő érez a gyermek halálakor, nekem nem arról árulkodik, hogy távolságtartó Istenünk van, aki csak a neki éppen kapóra jövő emberi életesemények közül mazsolázgat. Isten együttérez az emberrel ebben a gyászban is.
Nem tudom jól lezárni, mert a gyermek halála valami olyan, amit nem is lehet hirtelen lezárni. Ott inkább törés van, aztán egy darabig minden úgy marad, és a könny, ami elfolyóban van, talán soha nem ér a mélybe, hogy bezáruljon mögötte az ajtó. De olyan ember vagyok, aki felteszem mindig a kérdést: hol találkozik az életem Istenével? Honnan tudhatnám, hogy megérinti az, ami most épp velem történik? Az én válaszom most ennyi:
Ha azt valljuk, hogy Jézus a Fiú, akkor a keresztre feszítés és mindaz, ami a halála napján történt arról is szól, hogy az Atya szíve is megszakadt. Elsötétült a világ, meghasadt a kárpit, megrendült a föld tartóoszlopa és minden összetörött. Olyan fájdalom ez, ami akkor is nyomot hagy, ha van feltámadás.