„Istenem, védj meg minket a háborútól!” Ez az egy mondat egy kilencéves kisfiú imájaként jelent meg hittanórán a munkafüzetben. Nem hiszem, hogy ő az egyetlen, aki ákombákom betűivel papírra veti félelmét, de kevesebb hírértéke van nyilván egy ilyen történetnek. Ebben az írásban szeretném kihangosítani mindazon gyerekek félelmét, imáját, esdeklését, akiknek lelke remeg a háború félelmétől.
A feladat egyszerű volt egy rövid imát kellett írniuk Istennek. Levi, akinek a szíve tele van empátiával és érzékenységgel, büszkén olvasta fel a szavakat, miközben bennem egy bibliai mondat erősödött fel: „Nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám.” Persze Jézus szavai teljesen más összefüggésben hangoztak el, de ilyen fiatalon, ennyire tisztán látni, hogy ki felé kell fordulnunk békességért és a háborúk megszűnéséért, túlmutat az emberi okosság és bölcsesség határain.
Megrendítő és kijózanító volt őt hallani. Azért is, mert tudom, még nem érti pontosan, mit jelent a háború. Nem ismeri az olyan szavakat, mint frontvonal, a geopolitikai érdekek, ahogy a járulékos veszteség cinikus fogalmát sem hallotta. Mégis ott él benne egy mély, egzisztenciális félelem. A szomszédban zajló események és a távoli háborúk egyaránt nyomot hagynak benne. Átszivárognak gyermeki világába a hírek, a felnőttek mondatait és a propaganda reklámok mondatait ismétli úgy, hogy a szűrőn nem az értelem szavai maradnak fenn, hanem a létbizonytalanság félelmének érzése.
Ő ösztönösen tudja azt, amit sokan csak későn vagy egyáltalán nem akarnak belátni, a háború nem jó. A háború nem más, mint egy halálgyár. Akkor sem tud más lenni, ha egyesek igazságot, rendet vagy nemzeti érdeket látnak mögötte. Sőt, van, aki egész nagy hasznot húz belőle, és talán még jó páran sorban állnak markukat tartva, mert még mindig nem bírják a békét erőltetni. De ilyenkor megint felkiált bennem egy bibliai mondat: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de a lelkében kárt vall?” Aki pedig hatalomra tör kicsinyes érdekeitől motiváltan mindig kárt vall. De nem csak ő, azok is kárvallottjai lesznek kapzsiságának, akik nem akarnak harcolni.
Az emberi erkölcstelenség mélységét mutatja, hogy magukat szakértőnek nevező emberek emberéletekről döntenek a kényelmes távolból. Frontvonalakról, harcászati eszközökről, feláldozható erőforrásról beszélnek. Mintha számok mögött nem volnának arcok. Mintha a sorsok és örökre nyomorba taszított családok nem is léteznének.
Én nyilvánvalóan más szemszögből nézem ezt a történetet. Onnan, ahol az emberélet érték. Ahol egyetlen elvesztett élet is túl nagy ár. Jézus szavai csengenek a fülembe, amikor azt mondja, olyanná kell lennünk, mint a kisgyermekek. Az a tisztaság, nyitottság és bizalom hiányzik belőlünk, amellyel egy gyermek ránéz a világra, és ösztönösen tiltakozik a pusztítás ellen. Hiszen miért is háborúzunk? Mi a mindenkori háború lelki alapja? A félelem? A kapzsiság? A hatalomvágy? Talán ezek mind és az, hogy nem akar tudomást venni arról az Istenről, akiben békessége lehet. Csupán kegyes maszlagként mormolja el a kötelező egyháziasnak vélt sallangokat, aztán meghúzza a ravaszt vagy pecsétet nyom a katonai behívóra.
De mikor tanuljuk meg végre komolyan venni egy kilencéves gyermek imáját? Mert ő még nem választotta le az erkölcsösséget a valóságról. És talán épp ezért lát tisztábban, mint némely felnőtt.