– Te Amál, görög a Böbe, elmegyek én holnap a Bélához, mert annak van egy jó kanja. Tudod, a múltkor is megjártuk a nyakkendős bikával (értsd: inszeminátor), mert az az Imre nem tudom, hogy mit csinált, de hogy malac nem lett, az már bizonyos.
– Jól van Aladár, akkor menjél el holnap a Bélához, de most már imádkozzunk és aludjunk, mert holnap is időben kell kelni.
A Béla – de főleg a kan, melyet a gazdája után mindenki szintén Bélának hívott a faluban – hathatós közreműködésére Böbe, az emse anyai örömök elé nézett. Lassacskán eljött az idő, és 11 kismalac született.
– Képzeld Amál, megellett a koca! Lett 11 malaca, de a kilencediknek olyan gyűrött a füle, meg olyan csenevész, hogy nem tudom, hogy megéri-e a holnapot. Agyoncsapjam a lapáttal, hogy ne szenvedjen?
– Hagyjad Aladár, ha az Úr megteremtette, akkor majd Ő dönt a sorsáról is.
– Legyen úgy, ahogy mondod. Bár tíz csecse van csak a kocának, és nem biztos, hogy neki jutni fog tej, mert a többi elveri őt.
Aztán telt az idő, és áldás került a házra, mert megszületett a kis Aladár. Az apa büszkén mondhatta már, hogy van kire hagyni a nevét, mert az nem kerül a kutyákra.
A gyűrött fülű kis malac nem úgy fejlődött, mint a kortársai, mert a többiek tényleg mindig elkergették a csecsről. Így a kezdeti különbség nemhogy csökkent volna, hanem inkább nőt. Éhesen futkározott, míg a többi szívta magába az életet adó tejet, neki azonban vagy jutott, vagy nem. El is nevezték Vándornak a sok futkározása miatt.
– Te Amál, nem lesz abból a gyűrött fülűből semmi, agyon csapjam? – vetette fel újra Aladár.
– Hagyjad apjuk, majd gondom lesz rá, mert úgyis itthon vagyok a gyerekkel. Neked meg vissza kell menned buszt vezetni.
– Képzeld Aladár, mi történt ma! Az a koca olyan süket, mint a nagyágyú. Ráfeküdt az egyik malacra és agyonnyomta.
– Persze, gondolom, hogy nem a gyűrött fülű pusztult el! Mert a mondás is úgy szól, hogy a jó ló vagy megvakul, vagy megsántul.
– Nem, az megmaradt, mert a csalánba nem üt a mennykő.
Az idő haladtával kezdtek a malacok egyre jobban nőni. A süldőkből hízok lettek, de a gyűrött fülűből nem akart becsületes mangalica válni. A testvériért szépen lassan bejelentkeztek a vásárlók, ki is ürült az ól, csak ő maradt egyedül. Futkározhatott kedvére.
– Te Amál, mit szólnál, ha hétvégén levágnák a gyűrött fülűt, mert kell a hely a következő turnusnak. Meg lassan itt vannak az ünnepek is, kell a friss hús a karácsonyi asztalra. A kis Aladár keresztelőjét is megtarthatnánk, mert annak is itt lenne már az ideje.
– Ahogy gondolod Aladár, de nem most azonnal, hanem inkább egy hét múlva, hogy jobban fel tudjunk készülni.
A kijelölt napon megtörtént a disznóvágás. Amíg a férfiak a pálinkával öblögettek, addig Amál megtörölte könnyes szemeit, és befogta a füleit, hogy ne is hallja a szegény gyűrött fülűnek a visítását, akit ő nevelt fel. De tudta, hogy ez így van jól, mert ez a teremtés rendje. Ő ezt el is fogadta, de egy úton halad az értelem és sokszor egy másikon a szív.
Következő vasárnap megkeresztelték a gyereket. A család vendégül látta ebéddel a rokonságot, mert jó összejönni, hiszen olyan ritkán van rá jó alkalom. Fel-felemlegették a régi eseményeket, és előkerül egy- egy vicces történet is.
– Te Aladár, milyen lett a vastagkolbász a gyűrött fülűből? – kérdezte Béla.
– Kezd szikkadni, tegnap vettem le a füstről.
– Biztos nem gondolta volna az az örökös futkározó gyűrött fülű, hogy végre teljesül a vágya, és turista lesz belőle… Vagy csak szalámi! – tette hozzá nevetve.
Ezen mindenki jót mosolygott.
– Hát, az bizonyos! Ezért jól meg kell gondolnunk nekünk is, hogy mit kívánunk, mert a végén még beteljesedik! – mondta Aladár.
Hova tűnt ez a világ mára!? Mikor az egyértelműt nem akarták kiforgatni és a rosszat jónak beállítani. Akkoriban megvolt a dolgok menete. Az ember tudta, hogy mi miért lett teremtve, és nem akarta megváltoztatni azt, amit úgysem tud. Hiszen bennünket sem azért alkotott az Isten, hogy megváltoztassuk a Teremtő munkáját, hanem hogy elfogadjuk a Jóisten ajándékát, és belesimuljunk a valóság szövetébe. Az a dolgunk, hogy megköszönjük azt a sok jót, amit minden nap kapunk az Úrtól, és felelősen gazdálkodjunk vele.
A mai világban sokan elfelejtik, hogy mi magunk is csak egy pici darabkája vagyunk az egész teremtésnek. Földi létünk is a Jóisten kegyelmén múlik.