Mostanában nem szívesen olvasok bele a hírekbe. A nemzeti ünnepünk is csak nevében nemzeti, mert minimum két ágra szakadt a népesség, attól függően, hogy ki milyen pártszimpátiával, vagy gyűlölettel rendelkezik. De van még további is, aki nyugalmat akar és nem áll egyik mellé sem. Ez már három. Na ezt az előbbiek közül mindegyik közösen utálja, mert ilyet nem tehetnek. Vannak, akiket meg egyáltalán nem érdekel az, hogy mi történik, mert nem tudnak róla, nem érnek rá, van fontosabb dolguk. Ez meg már minimum a negyedik. Ezeket se kedvelik, de ezeket ez sem érdekli. A nemzeti ünnepünk tehát nem közös, hanem kis televények külön-külön ünneplése. Azt már régebb óta megfigyeltem, hogy emberek miképpen tagadják meg a nemzeti szimbólumokat, ha a másik azt felteszi, akkor mi nem. A rövidtávú önző érdekek áldozatává válik a közös eszme, etika, identitás.
Mindezekhez hogyan viszonyuljon a hívő ember? Révész Imrének van egy írása, IGEHIRDETÉS ÉS POLITIKA. Alcím: Igaz és hamis prófétizmus. (Magyar református önismereti olvasókönyv, 1997)
Az Apostolok cselekedeteiről írt könyv 27. fejezete alapján beszél erről. A fejezetben Pál apostol hajóútja, hajótörése és megmenekülése van leírva, amikor Caesareából Rómába indult.
„Nincs a Szentírásnak még egy fejezete, ahonnan – minden erőltetett allegorizálás és szimbolisztika nélkül – annyi gazdag és szerves összefüggő tanítást tudnánk meríteni arra nézve, miképpen éljen, szóljon és viselkedjen a keresztyén ember e világ különféle viszontagságai közt általában is, de különösen akkor, hogyha Istennek tetszett az Ő szent Igéje szolgálatát különleges hivatásként jelölni ki a keresztyén ember számára: …” Révész Imre
Ez a hajó kép ez elég ütős. Egy hajóban ülnek a hajósok, akik feladatot teljesítenek. A pontból B pontba navigálják, vezetik a hajót. Nekik ez a becsületes kenyérkeresetük. A hajónak vannak tulajdonosai, akik üzemeltetik. Nekik profitot termel a szállított áru. Gabonát visznek Rómába. A cirkusz mellé kenyér is kell. Vannak rabok is és az őket kísérő katonák és százados. A cirkuszi játékokra vagy rabszolgának, munkára viszik őket. Pál is a foglyok között van. Ketten kísérik önként, Lukács evangélista és Aristachos. Utóbbiaknak a célja, hogy bizonyságot tegyenek Rómában az Úr Jézus Krisztusról. A hajó, amikor elindul, egy sorsközösség lesz. Sok ember, sok másféle céllal. A hajó ugyanarra tart. Nem lehet kiszállni belőle. A hajón lévő emberek mindegyike meg van győződve arról, hogy a hajó az ő célja miatt fontos. A gabonának meg kell érkeznie, nehogy éhséglázadás legyen. A foglyoknak hiánytalanul meg kell lennie, mert a katonák az életükkel felelnek. A hajósok akkor nyerik el bérüket, a tulajdonosok akkor kapják meg a profitot, ha célba ér a hajó. Csak Pál apostolék tudják, hogy miközben a földi célok felé haladnak a hajóval, ez mégis Isten célját valósítja meg. Ez határozza meg a keresztyén ember és a világ, az egyház és a politika viszonyát is.
Pál apostol fellebbezett a császárhoz és így viszik Rómába. Tulajdonképpen önként vállalta ezt az utat. Pál az egész utat egy szempontból látja, hogy a küldetését be tudja fejezni. Nem a tulajdonosok, katonák, hajósok, foglyok szemszögéből, érdekéből látja. Nem hajózási, sem gazdasági szakember, nem katona.
Amikor figyelmezteti a hajósokat, hogy Kréta kikötőjét elhagyni veszélyes az Eurakvilónak nevezett szél miatt, nyilván nem rá hallgatnak, hanem a hajósokra. Ők úgy gondolják, hogy még elérhetnek egy téli kikötőt. Pál nem okoskodott, abból a szempontból szólt, hogy Rómába kell érkeznie biztonságosan. Nem tud mit tenni, vállalja a sorsközösséget.
Elsodorja őket a szél és a tenger, és minden rakományt és felszerelést ki kellett dobálni. Több napja nem látták az eget, a napot, a csillagokat. Teljesen elvesztek, éheztek és reménytelenül hánykolódtak. Ekkor szólal meg Pál ismét. Az lett volna helyes, ha rám hallgattok, már mindegy, de most bizakodjatok. „Mert ma éjjel elém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok és akinek szolgálok. Ez azt mondta: Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón. Ezért bizakodjatok, férfiak! Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta. Egy szigetre kell kivetődnünk.” (Apcsel 27) Most már érdekes módon olyan sorsközösség alakul ki, ahol nem a politikai, gazdasági érdekek dominálnak. A puszta túlélésük ennek a prófétai embernek a célján, feladatán múlik. Megfordult a dolog. Isten a fogoly Pál kezébe teszi a többiek életét. Ezt Pál meg is hirdeti nekik
Ezután jön a további hánykolódás, a hajósok próbálnak megszökni. De Pál figyelmezteti a századost, hogy vagy együtt maradnak, vagy sehogy sem maradnak meg. A százados már hallgat Pálra.
Később közösen esznek. Ezt néhányan közös úrvacsorának, hálaadásnak is gondolják, ahol a keresztyén ember hálát ad és áldást mond mindazokra, akikkel sorsközösségben van. Közben elhangzik az az ígéret, hogy senkinek egy haja szála sem esik le, mintha Jézus mondaná. Istenkísértés lett volna? Nem. Pál apostol szentül ragaszkodik a küldetéshez, Istentől kapott ígérethez. Ez újra szerkeszti, újra keretezi a hatalmi viszonyokat.
Végül jön a legutolsó nagy próba, a hajótörés. A katonák félve a foglyok szökésétől le akarják őket mészárolni. Most is érvényes Pál beszéde, együtt vagy sehogy. A százados kímélni akarta Pált, ezért megtiltotta. Lám a sorsközösségnek ilyen hatása lett. Mindent, amit tudtak eddig a társadalmi hierarchiáról el lehetett felejteni. Egy szabad katona aggódik egy fogolyért. Mindennek oka, hogy Isten evangéliumának el kell jutnia Rómába.
Mindenki túlélte a hajótörést és kijutottak Málta szigetére.
Amikor azt mondjuk, hogy benne vagyunk a világban, akkor hasonlítsuk hajóhoz azt. Hajó utasaiként sorsközösségben vagyunk. Valaki, vagy valami mindig irányítani fogja ezt a világot. Gazdasági, politikai, személyes érdekek. Ha mi feladjuk a feladatunkat, az evangélium hirdetését és teljes képviseletét és valamely érdekhez hajlunk, akkor bajban vagyunk, de a világ is bajban van. Mert láttuk, hogy a hajón lévőket is csak az Istentől kapott ígéret, az ahhoz való ragaszkodás miatt tartotta meg Isten.
Részei vagyunk ennek a világnak, meghatározott feladattal. Nem olvadhatunk fel benne. Nem veszíthetjük el a feladatunkat. Isten ígérete és a feladat újra fogja szerkeszteni időnként a világot. A mi érdekünk és egyben a sorsközösség által megkapott világ érdeke is, hogy hűségesek maradjunk Istenhez és a kapott feladathoz. Ez a mi politikánk, a világi politikához való viszonyunk.
