A koporsó teteje úgy tűnt fel a látóhatáron, mintha csak egy súlyos lepel takarta volna, amit bármikor felkaphat a szél. Úgy vártam az életadó szelet! De nagy fagy volt. Hideg.
Hosszú utat követően a részvét és döbbenet suta szavait öleltük egymásba, és már siettünk is a virrasztásra. Más nyelv, más kultúra, más vallás, mégis, túl ismerős érzés. A halálnak ugyanis nincs akcentusa. Minden dialektusban tökéletesen szólja a gyász és az elmúlás szavát. De létezik egy tolmács, ami a félelem legtitkoltabb hangját is feloldja. Ez az egyetemes tolmács a szeretet. Az a szeretet, ahogyan Isten szeret.
Ott és akkor eszembe sem jutott Trianon dühe. Talán az ott élőknek már nem is fáj. Megszokták, hogy ez az élet. Így volt gyerekként is közöttünk, unkatesók között. Vegyesen, keverten mégis egyetértésben. Ez a természetes most is. Amikor a részvét úgy kívánja, együtt kísérik el a halottat az utolsó úton. Talán sokan nem értik, esetleg meg is botránkoznak rajtam, de néha az az érzésem támad, hogy jó kis piaci rést nyitottak néhányan maguknak ebből a trianoni nyomorúságból. Távol áll tőlem a bazári nacionalizmus örök áldozat zubbonya, karperece és zászlaja. Annyira soha nem fájt Trianon, mint ahogy bizonyos koncerteken látom a sörmámor zagyva énekszavában és uszító propagandájában. A magyarlakta határon túli területek családjaiban, ismerősi körében már ott van egy idegen ajkú rokon vagy barát. Melyikre mondjam, hogy pusztuljon? Jézus nem ezt jött tanítani. Nem a háború istenét hirdette. A kegyelem és a reménység Istene a miénk.
Ebben a kegyelemben tartott meg a temetésen is. A megélt rítus nem hagyott bennünket áldozat szerepben. Sem a magyarság csonka sebének fájdalmában, sem az alig negyven éves unokatestvér halálának gyászában. Az örökkévalóság pillanata volt a miénk az esti virrasztáson és a majd 2,5 órás ortodox temetésen. Ott, ahol a meghalt teste nem viszolyogtató látvány, az érintése nem tabu és az elmúlás fájdalmának van ideje a könnyekben végig gördülni, a szeretet szava szólal meg. Érthetővé és élhetővé válik Pál hitvallása: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.”
Ezért azt gondolom, a rítus nem más, mint az emberi létünk egyik legősibb tartópillére, amit nem szabad elveszítenünk. De ha eltűnt, minden igyekezetünkkel érdemes visszahozni. Legyen szó imáról, böjtről, istentiszteletről vagy ünnepi szertartásról. A rítus nem puszta ismétlés, hanem találkozás a közösségünkkel és Istennel. A hittel megélt rítus különösen erős hatással van mind a mentális, mind a fizikai egészségünkre. Mentális szinten biztonságot és kiszámíthatóságot ad. A rendszeres, megszentelt idő és tér csökkenti a szorongást, segít lelassulni, és keretet ad az érzelmek feldolgozásához. Az imádság mérsékli a stresszt és növeli az érzelmi stabilitást. A hittel végzett rítus nem csupán megnyugtat, hanem értelmet is ad az életnek, ami jelentősen erősíti a lelki ellenálló képességet.
Végső soron a rítus nem csupán cselekvés, hanem hazatalálás. Egy mozdulat, egy szó, egy dallam, amely újra és újra emlékeztet arra, kik vagyunk, és hová tartozunk. Így simítottam meg unokatestvérem homlokát is, és egyetlen magyar szóként énekeltem: „Tudom, az én Megváltóm él.” Nem volt benne több, csak bizalom. De abban a csendben, amely utána megszületett, bizonyossá vált, hogy a halál nem az utolsó szó, és hogy a szeretet nyelvét minden határon túl is érti az emberi szív.
