Miért hal meg az ember?
Bugyuta, értelmetlen kérdés, hiszen mindenki tudja rá a választ. Az ember, mint minden élőlény, amely világra jött, egyszer meghal, elpusztul. Ez az élet rendje. A törvény. A természet törvénye. Az ember azért hal meg, mert mindenestől a természet része. Az ember: anyag. (Legyen az anyag bármi is.)
Ezzel szemben a kereszténység azt mondja, hogy a halál oka a bűn. Ez eléggé meghökkentő, mondhatni, teljességgel tudománytalan állításnak tűnik fel ma.
Ebből csak az látszik, hogy korunk racionálisnak vélt gondolkodását teljességgel a materializmus hatja át. A halál jelenségéről azért nincsenek kérdéseink, mert a ma ügyeletes materialista hiedelem szerint a világot, s benne az embert önmagából lehet magyarázni. A magyarázat pedig nem más, mint az anyag mozgásának a leírása. Ha tehát az embert mindenestől a természet részének tarjuk, akkor teljesen magától értetődő, hogy a halál okát is a természetből kell levezetni. A halál okát tehát biokémiai folyamatok eredményeként kell megragadni.
De van itt egy bökkenő.
Ha ugyanis az embert mégsem lehet csak úgy belehelyezni az élőlények sorába, akkor a halálát sem lehet pusztán a természetből levezetni. Márpedig az a helyzet, hogy az ember képes önmagát a természeten kívülre helyezni. Ez abban mutatkozik meg a legdrámaibb módon, hogy a tudatosság szintjén képes szembenézni a halállal. Reflektálni rá. Minden ember tudja, hogy előbb-utóbb meg fog halni. Egy állat is ösztönszinten védi az életét, de fogalmilag nem tudatosul benne a halál jelensége. Erre csak az ember képes. Míg egy élőlény teljességgel és mindenestől, öntudatlanul benne van a természetben, addig az ember, miközben a természet része, képes arra, hogy kilépjen a természetből és önmagát kívülről lássa.
A halállal való tudatos szembesülés az a mozzanat, amikor az ember kilép a természetbe zártságából, meglátja önmaga végességét. De éppen végessége felismerésének katartikus pillanatában ráeszmél arra, hogy része valaminek, ami nem múlandó, nem véges, ami örök, ami nem a test. Ezért van az, hogy a halállal való szembesülésben mindig ott van az örökkévalóság, a végtelenség, az idő felettiség érzete és tudása, ahonnan nézve a halál értelmetlennek, megmagyarázhatatlannak, elfogadhatatlannak tűnik fel. A halál nem természetes.
Amikor tehát a keresztyénség az ember halálát nem a természetből vezeti le, akkor nagyon is racionálisan jár el, mert az ember nem csak természeti lény. Sőt elsősorban nem az. Az ember szellemi lény, amit az mutat meg a leginkább, hogy képes kilépni önmaga végességéből.
A halállal való tudatos szembesülés mindig is az Istennel való eredendő közösség fájdalmas hiányát teszi nyilvánvalóvá, vagyis pont azt a hasadtságot, amelyet a bűneset okozott. A bűn nem jellemvonás, hanem létállapot. Az ember eredendően halhatatlanságra teremtetett.
Ezért az embert csak természeti lényként látni, s ebből levezetni a halált, nem más, mint az ember lefokozása anyaggá. Holott nyilvánvaló, épp a halállal való tudatos szembesülés mozzanatában, hogy az ember több.
Keresztyénként azt állítjuk, hogy Jézus Krisztus feltámadása nyitotta meg az utat a teljes ember helyreállítása felé. Éppen ezért a halál nem csak a természet eseménye, noha a természetben zajlik le, hanem egy olyan történetnek a végérvényes jövő felé mutató mozzanata, amelyben az ember visszanyerheti eleve elrendelt helyét az Istennel való végső és örök közösségben.
(Fotó: Madeleine Maguire/Unsplash)
