A halászlé mint magyar keresztény identitás

Minap egy nagy nemzetközi áruházlánc szupermarketében vásároltunk, amúgy is bent jártunk a megyeszékhelyen, és kellett egy s más. A hosszú polcrendszerek egy pontján, ahol a fűszerfélék és ételízesítők vannak kirakva, összesereglett emberekre lettem figyelmes. Vásárlók álltak ott fancsali arccal, és eladók is tanácstalanul a fejüket vakarva. A leveskockák tömött sorában volt egy tágas hézag, ott teljesen üres volt a polc. Elfogyott a halászlékocka! Karácsony előtt egy héttel. Skandalum!
Sajnáltam szegénykéket, de derűs szívvel tovább sétáltam, mint aki már jó előre gondoskodott ennek az igen fontos „karácsony-összetevőnek” a beszerzéséről ☺ Közben azon méláztam el, hogy az olyan nemzetközi élelmiszeripari cégóriások, mint a Maggi vagy a Knorr, egészen biztosan csak egyedül nekünk magyaroknak gyártják le ezt a speciális terméket, mert rajtunk kívül ezt ugyan senki nem keresi-használja e föld kerekén.
Más nemzetek is esznek halat, sőt átlagban sokkal többet is, mint mi, de ez a töményen piros-paprikás változat igazi hungarikum. Nem tudom, hogy a Nagykunság népe mint vélekedik erről, de ahol a Tisza, a Duna, vagy a Balaton viszonylagos közelségben van (mondjuk 50 kilométeren belül), ott komoly rajongótábora is van e finom éteknek, és különböző elkészítési változatainak.
(Megvallom őszintén, hogy bár Kecskeméten nőttem föl, így hozzánk a Tisza volt közelebb, és most a Balaton mellett lakom, de édesanyám bajai, úgyhogy nekem akkor is a gyufatésztás dunai az igazi!)
Talán megmosolyogtató ez az egész, de az identitásunknak, ezen belül egy közösséghez tartozásunknak a mélyrétegeiben gyökerezik mindez egészen komolyan. Élhet valaki már külföldön évek vagy évtizedek óta, már a nyelvet is alig beszélve, de szülőföldjének ízei haláláig benne maradnak… És lehet akár öniróniával is derülni ezen, de ugyanakkor tudatosan is elfogadni és felvállalni. Ez is egyfajta örökség.
A „Mit?” mellett pedig ott van a „Mikor?” jelentősége is. Rajtunk kívül talán még a lengyelek azok, akik szenteste majdnem biztosan hallevest esznek, de számos más (legalábbis eleddig) keresztény országban is hagyománya van a halevésnek. Németországban előételként, kaviárként jelenik meg, Oroszországban pedig lazacos palacsintát fogyasztanak előszeretettel.
Kr. u. 350 óta lett december 25. Jézus születésének ünnepe, és a keresztények évszázadokon át készültek rá lélekben és testben böjttel az adventi időszak alatt. Még szenteste sem fogyasztottak húst, csak zöldségeket és tésztaféléket. A múlt század közepe óta pedig halat is. Örökség ez is. A hitben eleink gyakorlati öröksége. Ugyanúgy az identitásunknak, ehhez a közösséghez tartozásunknak a része.
Személy szerint én nem annyira ragaszkodom az étkezésbeli hagyományokhoz, lencsét például teljesen esetlegesen eszünk újévkor. De a karácsonyi halászlé valahogy sokkal többet jelent nekem. Olyasmi az, amire tudatosan mondok igent. Keresztényként és magyarként. (És egy bajai lányaként a gyufatésztásra ☺)
Ezen az estén nekem a hal valóban “ichtüsz”, ami görögül halat jelent, de egyben az őskeresztények jól ismert mozaikszava és az üldözések idején titkos jelképe is volt: Iészusz Chrisztosz Theu Hüiosz Szótér – vagyis Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó. Az egyik legősibb hitvallás! Aki úgy gondolja, szabad nekünk ilyen megfontolásokkal és ünnepi hálával enni majd a halászlevünket.