Avagy tudunk-e igazán hálásak lenni?
„Mindenért hálát adjatok, mert ez Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra” – olvassuk Pál apostol intését az 1.Thesszalonikai levélben. (1Thessz. 5,18) De vajon miért és hogyan felejtünk el mégis hálásnak lenni? Például úgy, hogy természetesnek vesszük mások szeretetét, figyelmét és segítségét. Vagy amikor annyira megszokjuk, hogy folyamatosan kapunk valamit, hogy már meg sem köszönjük. A hála nem pusztán egy udvarias „köszönöm”, hanem annak felismerése, hogy semmi sem magától értetődő az életünkben. Valaki időt, energiát és szeretetet áldoz ránk, mi mégis gyakran csak akkor ismerjük fel ennek az értékét, amikor már az illető nincs mellettünk többé. A hálátlanság nem mindig nyilvánul meg durvaságban vagy rosszindulatban. Néha egyszerűen csak abban, hogy valaki mindig csak elvár, de soha nem értékel. Elfogadja a segítséget, természetesnek veszi a törődést, és csak addig becsüli a másikat, amíg szüksége van rá.
De vajon csak a mindennapi emberi kapcsolatokban találkozhatunk a hálátlansággal? A történelem is szolgál néhány elgondolkodtató példával. Az Egyesült Államokban minden év novemberének negyedik csütörtökén – azaz rövidesen – tartják a hálaadás ünnepét, míg Kanadában október második hétfőjén. Ennek a speciálisan amerikai ünnepnek a történelmi előzménye 1621-ig nyúlik vissza. Egy évvel korábban, 1620-ban a Mayflower nevű hajó fedélzetén angol telepesek érkeztek az Újvilágba. Első telük kis híján végzetessé vált számukra. Az ismeretlen éghajlat, a hideg, a betegségek és az élelmiszerhiány sokuk életét követelte. A túlélésben a wampanoag indián törzs tagjai segítették őket. Megtanították a telepeseket a helyi földművelésre, a kukoricatermesztésre, és élelmiszerrel is támogatták őket. Az 1621-es közös lakoma ennek a segítségnek és az együttműködésnek állított emléket. Csakhogy a történet folytatása már korántsem volt ilyen idilli. A gyarmatosítás, a földfoglalások, a háborúk, a járványok és a tomboló nyers erőszak következtében Amerikában az őslakos népek mérhetetlen szenvedéseket éltek át, többnyire tűzzel-vassal irtották őket. Sajnos a wampanoagok sem kerülhették el ezt a sorsot. Kissé szarkasztikusan így foglalhatom össze a tanulságot: Nincs az jó cselekedet, ami büntetlenül maradna. Mindezek tudatában óhatatlanul is felmerül a kérdés: Vajon mit is ünnepelnek ilyenkor az amerikaiak? Kinek adnak hálát? Vajon a Teremtőn túl mennyire emlékeznek azokra, akiknek egykor az életüket köszönhették? A mai amerikai emberek természetesen nem felelősek személyesen a több évszázaddal ezelőtti eseményekért, de a történelmi emlékezetet nem szabad kényelmi szempontok szerint alakítani. A hálaadás napjának története azt a keserű ellentmondást hordozza magában, hogy aki segítséget kapott, annak nem szabadna megfeledkeznie arról, akitől ezt kapta.
De mielőtt mások felett ítélkeznénk, tekintsünk magunkba! Mert a hálátlanság nem csupán nemzetek vagy történelmi korszakok sajátossága, hanem mindannyiunkban ott rejtőzhet. A zsoltáros nem véletlenül figyelmezteti önmagát: „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” (Zsolt 103,2) Tudunk-e mi is hálát adni a Teremtőnek mindazért a sok jóért, amivel megajándékoz bennünket: egészségünkért, szeretteinkért, közösségünkért vagy a hétköznapok apró örömeiért? Sokan mindezt adottnak tekintik, és úgy gondolják, hogy nekik születésük okán jár mindez. Ha pedig sikereket érnek el, a szerencsének vagy saját nagyszerűségüknek tulajdonítják, és fel sem merül bennük az isteni gondviselés gondolata. Hívő emberként magam is megtapasztaltam, hogy hiába szerettem volna valamit nagyon elérni, hiába küzdöttem, küszködtem érte nagyon sokat, mégsem volt rajta Isten áldása. Idővel be kellett látnom, hogy igazából talán nem is úgy és nem is akkor kellett volna megtörténnie a dolgoknak, ahogy én azt elképzeltem, mivel mindennek megvan az Isten által elrendelt ideje és helye. Nem vezet jóra, ha emberi akarattal mindezt felül akarjuk írni, akármennyire szeretjük azt hinni, hogy mi mindent, sőt mindenkinél jobban tudunk. Ahogy Madách Imre írja Az ember tragédiájában: „Azzal ámítjuk magunkat, hogy mi tudunk, de a valónál mind elámulunk.”
Időnként saját magunkat is pellengérre kell állítanunk. Nem másokat okolni vagy kioktatni, hanem őszintén bele kell nézni a tükörbe. Ki kell mondani: „Most én következem, és nem hárítom másra a felelősséget.” Biztos vagyok benne, hogy ezzel a helyzettel sokan szembesülünk, hiszen mindenkinek külön-külön van számadása az Úrral.
Akkor most jöjjön az én „mea culpám”. Minden este imádkozom elalvás előtt, megköszönöm az Úrnak az aznapi oltalmazását, gondviselését. De nem egyszer előfordult már velem, hogy monoton módon csak mondtam az ima megszokott szövegét, miközben gondolataim rendre elkalandoztak az aznapi események vagy a jövőbeni tennivalók irányába. Megy ez annyira, hogy olykor még a szövegbe is belekeveredem. Ilyenkor nagyon szégyellem magam. Hiszen ha a Teremtő időt szán rám, meghallgat, mi a mentségem, hogy én még arra sem vagyok képes, hogy teljes figyelmemmel felé forduljak? Ilyenkor méltatlannak érzem magam, bocsánatot kérek Tőle, és elölről kezdem az imádságot.
Tapasztalatom szerint a hála nem csupán abból áll, hogy felsoroljuk, mit köszönünk meg. Figyelmet, alázatot és őszinteséget is kíván. Ne csak akkor tanuljunk meg hálásnak lenni, amikor elveszítettünk valakit vagy valamit! Ne csak bajban forduljunk a Teremtőhöz, és ne csak állandóan kérjünk Tőle! A hálaadás nem egy naptárban kijelölt ünnep, hanem mindennapi lehetőség és egyben lelki kötelesség. Mindannyiunknak érdemes csendben megállni, magunkba nézni és feltenni a kérdést: Vajon én igazán hálás ember vagyok? Bele merem-e tenni a tőlem telő oly keveset a másik serpenyőbe, hogy meglássam, hogy a legnagyobb jószándékom ellenére sem tudom egy kicsit se megmozdítani a mérleget irányomba? Vajon az érdemtelenül megkapott kegyelemért tudunk-e hálásak lenni?