Ha ide kattintottál, úgy sejtem, közös témánk a halogatás. Nekem biztosan. Ezért is vettem részt egy online tréningen a SOTE szervezésében és Antony Kornélia vezetésében az elmúlt héten, hogy egy kicsit gazdagodjak az önismeretben és belenézzek abba a bizonyos tükörbe, melynek a kerete a HALOGATÁS baljós betűivel van torzítva. A sok közül egy mondat azóta is kísér. A halogatás sokszor nem időmenedzsment-probléma, inkább érzelemkezelési kérdés. Vagyis nem feltétlenül arról van szó, hogy valaki lusta, felelőtlen vagy egyszerűen képtelen beosztani az idejét. Inkább felfedi, hogy valamiért belső ellenállást érzünk egy feladat, döntés vagy helyzet kapcsán.
Nem mindenben, és nem mindig, de vannak helyzetek, amikor egészen kreatív módon tudom elhitetni magammal, hogy majd később sokkal jobb lesz megcsinálni azt, amit valójában már rég el kellett volna kezdenem. És persze a „később” ebben az esetben egy nagyon érdekes időpont. Mert mindig létezik, mégis, nagyon nehezen érkezik meg.
A tréningen többféle halogató működését is megismerhettük. Volt közöttük elkerülő, lefagyó, nem motivált, rebellis, túlzott tökéletességre törekvő, alacsony önértékelésű, az izgalmakat kereső, egyenlítő és függő típus is. Feladatunk volt valahol magunkat is elhelyezni a skálán. Az alacsony önértékelésből vagy bizonytalanságból fakadó halogatás megállított. Tudom, hogy sokszor nem egyszerűen arról van szó, hogy „nincs kedvem hozzá”. Sokkal mélyebben van egy belső mondat, amit olykor nehéz legyőzni. Ez a „nem vagyok elég jó hozzá, úgysem sikerül, nem biztos, hogy képes vagyok rá”.
Lehet, neked is egészen személyes élményed ez a fajta önszabotázs.
Tudom, hogy a halogatásaink mögött sokszor nem a lustaság, hanem a magabiztosság hiánya húzódik. Ha nem bízom eléggé magamban, akkor könnyebb még egy kicsit készülni, gondolkodni vagy információt begyűjteni. Gyorsan el kell végezni egy másik feladatot, vagy bármit csak éppen azt nem, amit valójában meg kellene tenni. Ilyenkor mindig jelentkezik az éhség, jól esne egy tea és még nem is vittem ki ma a kutyát! Így pedig kialakul az a bizonyos ördögi kör. Nem végzem el a feladatot, emiatt bűntudatom lesz, ettől még kevésbé hiszek abban, hogy meg tudom csinálni, ezért még nehezebb nekifogni. A tehetetlenség érzése és a bűntudat könnyen egymást erősíti.
És itt érkeztem el ahhoz a ponthoz, ahol számomra a pszichológiai megközelítés mellett megjelent egy másik szemszög is, a hit kérdése. Hiszen nem tudom nem innen megközelíteni. Minden mozdulatomban keresem Isten jelenlétét, ahogy tudom, közöttünk még nagyon sokan. A Biblia nemcsak azt mondja, hogy amit rosszul teszünk, azzal vétkezhetünk. A mulasztásra is figyelmeztet. Jakab levelében ezt olvassuk: „Aki azért tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.” (Jak 4,17)
Ezt azonban nem azért szeretném hozzátenni a halogatás témájához, hogy még egy lapáttal rátegyünk arra a bűntudatra, amiből egy halogató amúgy is eleget cipel. Éppen ellenkezőleg! Pont az ige tanítását figyelve érdemes inkább megkérdezni: mi történik bennem, amikor nem lépek? Mitől félek? Miben nem bízom? Mert a mulasztás kérdése végül elvezet a bizalom kérdéséhez. Kire bízom az életemet? Miben reménykedem? Csak magamban? A saját teljesítményemben? Abban, hogy majd minden körülmény megfelelő lesz?
A tréningen elhangzó egyik gyakorlati irány éppen az volt, hogy a nagy feladatokat bontsuk kisebb lépésekre, és keressük meg azt az első, akár egészen apró lépést, amit már másnap meg tudunk tenni. A hitben is valami hasonló történik. Nem mindig látom előre az egész utat és nem tudom, hogyan fog minden megoldódni, de megtehetem azt az egy lépést, amelyet ma meg kell tennem.
A „később” néha valóban szükséges, mert van olyan, amit érlelni kell. Ez türelemre és bölcsességre tanít. De van olyan „később” is, amely mögött bizonytalanság, harag, fáradtság, függőség, lustaság vagy félelem van. Az önismeret megtanít felismerni, hogy melyik melyik, de az istenismeret vezet tovább ebből a felismerésből.
Meggyőződésem, hogy teljes önismeretünk csak Isten ismeretében lehetséges.