A Győr-Szabadhegyi Református Egyházközség és az abban szolgáló Gyengéné Fogarassy Margit Nőszövetség látta vendégül a Dunántúli Református Nőszövetség tagjait 2025. október 25-én. Szakács Sándor a gyülekezet lelkipásztora, miközben bemutatta a gyülekezetet, elmondta, hogy bizony nem volt könnyű megoldani, hogy minden rendben menjen és összeálljon a konferencia napjára. Éppen csendesnapon volt Gézaházán, amikor a hideg viharos szél Győrben felborította és összetörte a szombatra előre felállított sátrat. Távolléte miatt nem tudott segíteni, de a gyülekezet így is elkezdte a javítást, helyreállítást. Végül el kellett engedni, nem lett újra felállítva a sátor. Aztán kiderült, hogy szombaton a szép időben nem is volt szükség rá, mert bizony még az időjárás is az isteni elrendelés szerint alakult, csakúgy mint hitünk szerint minden. De merünk-e ebben bízni?
Rögtön eszembe jutott Mózes története, aki Úr parancsára kinyújtotta a botját a tenger fölé, mire a víz erős keleti szél hatására kettévált (2Mózes 14:21). Ezt a részt mindenki ismeri a Bibliából, de a hozzátartozó zsidó írásmagyarázatból származó legendát talán kevesebben. Eszerint történt ugyanis, hogy a szorult helyzetben a tenger bizony nem akart ketté válni. A nép kétségbeesve és hitetlenkedve állt a parton, hogy mi lesz most, mert nekik nem ezt ígérték, és az egyiptomi sereg mindjárt utoléri őket. Ha ezen a parton maradnak, a menekülésből halál és pusztulás lesz csupán. Náhson ben Aminádáv, Júda törzsének fejedelme ekkor azt mondta, hogy ha az Úr megígérte a szabadulást, akkor az úgy is lesz, csak engedelmesen cselekedni kell. Ezt demonstrálva belegázolt a tengerbe, bátran ment előre egészen addig, amíg a víz már az orráig ért és fulladás fenyegette. Amikor a rendíthetetlen hitű Náshon elérte a kritikus pontot, az Úr azt mondta Mózesnek, hogy most nyújtsa ki a kezét. A tenger azonnal kettévált, utat nyitva az izraelitáknak a szárazon való átkeléshez és a megmeneküléshez.
Mózes azonban nemcsak pozitív példával járt népe előtt, hanem negatívval is, hiszen nem teljesítette küldetését, Kánaán földjét nem vette birtokba. A IV. Mózes 13 szerint 12 felderítőt, kémet küldött be az Ígéret Földjére, hogy az előttük álló feladatról, az országról, az ott élő népekről minél többet megtudjon. Visszaérkezve tízen a kémek közül félelmetes óriásokról és erős lakosokról számoltak be, míg ketten – Káléb és Józsué – hitük bátorságával meghódíthatónak tartották az országot belekapaszkodva Isten ígéretébe. A 10 kémről Mózesre és a népre is átragadó félelem és hitetlenség miatt azonban Isten elhalasztotta az Ígéret Földjére való bevonulást negyven évvel. A kétségeskedő nemzedéknek előbb meg kellett halnia a pusztában, mielőtt az új nemzedék beléphetett volna az Ígéret Földjére.
Az ember több ezer év múltán ma is ugyanott tart, mint a régiek. Nem tud teljesen az Úrra figyelni, benne bízni és kizárni minden zavaró tényezőt, ami gyengíti a hitét. Mindig szüksége van Isten ígéretein túl valami plusz biztosítékra is. És amikor ez megvan, akkor kell még egy, meg még egy, mert biztosítókötélből sohasem lehet elegendő. De sokszor előfordul, hogy eljut valaki addig a pontig, hogy nagyot kellene változtatni az életén: el kellene ugrani az egyre veszélyesebbé váló sziklaperemről, de valahogy olyan messze van a túlsó oldal. Mindig van választási lehetőség: vagy maradunk abban, amit megszoktunk, még ha az rossz és büdös is, de legalább ismerősen meleg; vagy elrugaszkodunk és ugrunk az ismeretlenbe. A peremről sokszor úgy tűnik, hogy alant a keselyűk félelmetesen jól élnek. Ennek ellenére mégis ugrani kell, hiszen velünk van az Úr ígérete: „veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”, azaz “nem hagylak egyedül, segítek neked, vezetlek téged”. Amikor aztán az ember Isten segítségével átjut a nehéz helyzeten, két kérdés szokott felmerülni benne: Az egyik, hogy miért nem mertem ezt előbb megtenni, a másik pedig az, hogy mi történhetett, mit rontottak el azok, akik leestek. Nagyon egyszerű a válasz a kérdésekre. Aki fél lábbal maradni akar, az sohasem tud kellő lendületet venni az elugráshoz. Ha az ember nem mer, nem akar ugrani, akkor bizony az Úr sem tud segíteni rajta, hiába szeretne. Mert az első lépést az embernek magának kell megtennie ezen az úton.
Ahogy látom, a nőszövetség tagjai elindultak egy Isten által kijelölt úton, elugrottak a maguknak élő önzés sziklájától és hittel, összefogózkodva haladnak előre, mert nekik nincsen 40 évük arra, hogy a pusztában bolyongjanak. Ők mennek és tenni akarnak a gyülekezetükért embertársaik, a rászorulók érdekében. Nem biztos, hogy mindig sima az út előttük, sőt sokszor inkább göröngyös, ráadásul vörös szőnyeget nyomokban sem tartalmaz. De a szolgálat nem a külsőségeknek vagy a címeknek szól, nem is az emberi dicséreteknek, hanem a lányok, asszonyok hálás szívvel teszik a dolgukat Isten dicsőségére.
Isten gazdag áldása kísérje munkálkodásukat!
