Krisztuskövetésünk kezdetén és talán egész sokáig azt gondoljuk, a hit valami csendes, belső ügy. Egy érzés, egy meggyőződés, amit nem kell külön megfogalmazni, mert úgyis ott van bennünk. Aztán az élet, ahogy telik a maga váratlan és kiszámíthatatlan eseményeivel, temérdek megválaszolatlan kérdést hagy maga után. Ezt egyáltalán nem mondanám finomkodó, elegáns mozzanatnak. Nyers és nagyon is durva szembesülések várnak ránk határidőkkel, veszteségekkel, bizonytalansággal és döntéskényszerrel. És amikor nem tudjuk kimondani, kiben és miben hiszünk, akkor csak sodródunk. Mert a személyes hitvallás nem vallásos dísz, hanem irányjelző. Talán csak egyetlen mondat, de emlékeztet arra, kik vagyunk, mi életünk alapja és merre találjuk a megbékélés kiútját.
Az én hitvalló mondatom így szól: „Isten megőriz, velem van.” Nem egy jól hangzó idézet a falamon, inkább tapasztalat. Olyan helyzetekből született, amikor nem volt kontroll a kezemben, amikor nem láttam előre, amikor csak annyit tudtam tenni, hogy rábízom magam arra, aki már annyiszor bizonyította a hűségét. Ez a mondat nem megmagyarázza a nehézségeket, hanem megtart bennünket. Ha azt érezném, nem maradt ember, aki megtart, nincs már semmi, amibe kapaszkodhatom és már mélység sincs, amit még lehet kapargatni, megtalálom ezt a meggyőződést. Hiszem, hogy akik Istent keresik és követik, végül megfogalmazzák személyes hitvallásukat is.
Ahogy a Bibliában megelevenedő személyek is tették. Nem elvont hitelvekben gondolkodtak. Dávid nem azt írja: „Az Úr teológiailag megbízható”, hanem azt: „Az Úr az én pásztorom.” Személyes, egészen közeli istenképről árulkodik a 23. zsoltár és mindazon emberek szava, akik életét teljesen átjárta a hit. Az Újszövetségben Péter kilép a csónakból, mert Jézus szavára támaszkodik, és amikor süllyedni kezd, nem előadást tart a hitről, hanem segítségért kiált. Idővel pedig elhangzik a szájából: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Tamás, amikor találkozik a feltámadott Krisztussal csak ennyit bír mondani: „Én Uram és én Istenem.” Pál börtönben ülve írja: „Mindenre van erőm Krisztusban.” Ezek a mondatok élethelyzetekből születtek, nem tantermekben. Olyan válaszok, amik ha nem is oldják fel legsúlyosabb kérdéseinket, mégsem hagynak üresen. Reménnyel töltenek el.
Ma sem élünk könnyebb világban. Könnyű elveszíteni az egyensúlyt és hagyni, hogy a körülmények mondják meg, kik vagyunk. Egy személyes hitvallás viszont belső és külső irányt is ad. Nem menekülés a valóság elől, hanem konkrét cél fogalmazódik meg. Számomra az „Isten megőriz, velem van” azt jelenti, nem vagyok magamra hagyva a döntéseimben. Nem a félelmeim határozzák meg a jövőmet, és a hibáim sem választanak el Istentől. Vannak napok, amikor ez a mondat csak suttogás bennem és vannak napok, amikor erő. De mindig emlékeztet arra, hogy nem egyedül járom az utam.
A személyes hitvallás nem valamiféle kegyeskedő életmód velejárója, hanem az élő kapcsolat lenyomata. Egy mondat, ami összeköt a valósággal, a reménnyel és Istennel. Hiszem, hogy mindenkinek szüksége van erre a hitvalló iránytűre. Egy mondatra, amit akkor is kimondhat, amikor minden más elbizonytalanodik. A világon ma is sok ezer ember van, akit a hitéért üldöznek, bebörtönöznek, sőt meg is ölnek. Ők nem elméletben vallanak hitet, hanem az életükkel. Amikor erre gondolok, egészen más fényt kap a saját hitvallásom is. Ez nem bűntudatot ébreszt bennem, hanem tiszteletet és felelősséget. Ha nekem megadatott a vallásszabadság, akkor éljek vele bátran és hitelesen. Őszintén érdekel a kedves Olvasó személyes hitvallása is. Aki szeretné, ossza meg velünk!
