Nem oly rég egy facebook csoportban gyanúsították meg valamivel a Csillagpontot. A vád az volt, hogy egy ismert katolikus nagy név lenne a fő előadó. És elindult az online út, ahogyan annak a szokásos programja szokott futni. Kiszámítható rítus: X csak betette kérdőjelekkel a csoportba: Tényleg? Y már kimondta azt, amit X még csak sejtetett: komolyan nincs reformátusok között hasonló kaliber? Z már hozzátette azt is, hogy ez miért sértő, mi ezzel a baj. Dz és Dzs pedig rákontrázott, új szempontot tett hozzá és elindult a folyam, ahogy szokott, aminek a vége mindig és mindenképp az, hogy itt mindenki hülye, vagy ha nem, hát gonosz, keresztény körökben esetleg megtéretlen ördögbérenc. Egy kérdéstől öt hozzászóláson át egymás hite megkérdőjelezéséig. (A kíváncsiak kedvéért: azért nincs idén beharangozott főelőadó, mert sokan szolgálnak, tudtommal mind reformátusok…)
Egy lelkésztársammal megjegyeztük a mérgesedő kommentáradatban, hogy az információ, ami alapján az egész indult, nem helytálló. A posztot rövid időn belül törölték. Így már nem is izgalmas, ezért eltűnt. Pedig nem bántam volna, ha ez a beszélgetés intő jelül fennmarad… Hátha gátjaként szolgálna a további hasonlóknak. Mindenkitől egyetlen google keresésre volt ugyanis az az információ, aminek a birtokában el sem indult volna a kommentfolyam. De hát akkor ugye mi a műsor?
Ugyanez a helyzet minden egyes települési „Ki füstöl így?” „Kinek a kutyája ugatott egész éjszaka?” „Nem kéne már abbahagyni a zenét ilyen későn?” poszt mögött. Mert nem az illetékeshez csöngettek be, vagy keltek útra megkeresni és megkérni, hogy légyszi tégy valamit az ügyben, hanem csak a köz nyilvánosságnak dohogtak. Előre jelezhetően 3-4 hozzászóló után elfajul a dolog, és az a passzív ember, aki valójában csak ült a kanapén, pár kommentnyi adrenalin lökettel úgy érezheti, hogy történt is valami az életében. Megdobban a szíve, mintha tényleg kellett volna futni, ütni, menekülni, vagy menteni valakit. Miközben valójában nem történt semmi, némi online lelki környezetszennyezésen kívül.
Pár napra rá magamat találom szinte ugyanebben a székben. Adott egy program, amivel, ha úgy nézem az égvilágon semmi baj nem volt, csak nekem, aki messziről utaztam érte, a többiekhez képest többet kellett áldoznom. Benzint, családi logisztikát, anyukám idejét, gyerekem napi rutinját ecetera… És a program pedig lutri volt, nem is egészen az lett, mint amit én mögé képzeltem. Itt a válaszút: Örülhetek azoknak, amiket benne megéltem és azoknak, akik ott voltak. Mert örültem. Vagy bosszankodhatok azért, amit ezért át kellett szerveznem, vagy amire ezért nem jutott idő és figyelem. Bosszankodom is. Mindkettő egyszerre igaz. Itt a kísértés, hogy rálépjek a jól bejáratott és nekem is túl ismerős útra, és átadjam magam a kecsegtető hőbörgésnek. Viszont, ha ezt megteszem, egyúttal lemondok mindarról, ami abban a napban érték volt, mintha letagadnám, mintha azt a részét megsemmisíteném. És ha eleget mondom, milyen szörnyűség, vagy baromság volt, talán egy idő után nem is fogok emlékezni a napból az értékes beszélgetésekre, jó hírekre, örömteli találkozásokra. Mi változik így? Talán páran beállnak mellém a dohogó kórusba, de valójában magamat lopom meg. Csak nekem lesz szegényebb az élmény, hogy egy hangzatos sztoriért kidobom az ablakon azt, ami érték volt benne. Pár perc figyelemért, vagy a hőbörgés gyanúsan sekélyes és rövid életű közösségi élményéért.
Úgy érzem ez vírusosan terjed, ragasztjuk egymásra, trenddé tettük. Digitális tömeggé leszünk ilyenkor. Hőbörögni valahogy a jelenség fölé helyez, mintha nekem jobb rálátásom lenne, mint azoknak a kis lükéknek, akik szervezik, mintha nekik se eszük, se szívük, se érveik nem lennének mit miért csináltak, csak droidok, NPC-k… Közben lehet én vagyok olyan, akinek az adott helyzetben abszolút nem releváns a véleménye. De a facebook demokráciában minden vélemény egyenértékű, nem nézi az előéletem, előzetes tapasztalataim, az algoritmus annak örül, ha aktivitást vált ki amit mondtam, legyen bármilyen blőd. Szinte érdekeltté tesz abban, hogy nagyot mondjak. És indul a lavina. Mert még ha nem is hallotta, miről dohogok, de dohog már a szomszéd zöldséges is, mert azt olyan könnyű átvenni, akár csak hangsúlyokból, szavak nélkül is. Aztán csodálkozunk, hogy milyen rossz a közhangulat. Mintha azután panaszkodnánk a szemetes környékre, hogy két kézzel szórtuk szét a taknyos zsepiket és csokipapírokat.
A hőbörgés pszichológiai előnyökhöz juttat, táplálja az arroganciát, biztos odalök egy kis dopamint, de közben a nagy képet nézve rombol. Körülöttem is, mert szép lassan mindenki befordul és hasonlóan csak a rossz létezik számára. És az emlékeimet is meghamisítja. Megrabolja a jót, hogy csak a rosszat láttassa. Egymás számára teremtünk vele élhetetlen világot. Offline, online egyaránt.
Az élményeink általában vegyesek: van bennük rossz is, jó is. Ritkán szélsőségesek annyira, hogy ne kellene valamit beáldozni egy egyoldalú olvasat oltárán: hogy belőle toxikusan pozitívat, vagy épp totál hőbörgésre okot adó szörnyűséget hozhatnánk ki. Érdemes a maguk teljességében kezelni őket és tanulni a mellérendelő mondatszerkezeteket a tőmondatok helyett. Jól éreztem magam, de nem ezt a programot vártam és sokat áldoztam a részvételért. Vagy: Nehezen tudtam megoldani és mást vártam, de tulajdonképpen jól éreztem magam.
Van helye a kritikának, és igaz bűnbánat nem is létezhet a bajok felismerése nélkül, szükségképpen megtérés sem. De döntés naponként és percenként, hogy teret engedek-e a hőbörgésemnek, elengedem-e azt a hógolyót a hegyoldalon és végig nézem-e a pusztító lavinát amivé nő, vagy az elengedés előtti pillanatban inkább nem teszem. Mert nem akarok kárt okozni. Mert érzem én is, hogy a vegyes élményből ha lehasítom és felnagyítom a csak rosszat, akkor nem voltam egészen hűséges tanú. Mintha nem is konkolyt gyomlálnám, hanem egyenesen a búzát szaggatnám kifelé abból a vegyes, gazos veteményből, amire Isten azt mondta, hogy tűrjük még egy kicsit, amíg majd ő elvégzi az osztályozást, és beérve majd elválik az ocsú a búzától.
Felelősségünk van abban, milyen világot kreálunk egymásnak off- és online egyaránt. Krisztus követőiként pedig nem csak erősebb kapcsolatban kell lenni a valósággal, mint a többieknek, de figyelni kell arra az üzenetre is: ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd meg a rosszat jóval.
