A mai tizen-huszonévesek közül kerülnek majd ki az unokáink tanárai, az orvosaink, az ápolóink, az autószerelőink, a kőműveseink, az ácsaink … – azok a szakemberek, akiktől nagyban függ majd az életminőségünk.
Egy mai középiskolásnak napi nyolc-kilenc tanítási órája van, plusz a különórák, a házi feladatok és a másnapra való felkészülés. Többségük mozaik, csonka vagy diszfunkcionális családban él. Szüleik, tanáraik életének középpontjában többnyire az életszínvonal biztosításának és a saját életproblémáik kezelésének kérdései állnak, keveset tudnak a gyermekek konkrét problémáiról, elképzeléseiről, örömeiről.
Nem csak a középiskolások, de a fiatalok legtöbbje úgy gondol élete első nagy lépéseire, hogy közben a jövőtlenségtől való szorongás nehezedik rá.
A sokak által üdvözölt genderszabadság, trendiségként, elvárásként, divatként jelenik meg a közösségeikben és nem kis zavart okoz az identitásuk stabilizálódásában és a kapcsolatépítésben. Sokan közülük nem romantikus álmaik beteljesüléséhez keresik a szerelmet, hanem a pornófilmek adta ötletekhez a partnert. A legtöbben gond nélkül hozzájutnak az alkoholhoz és a drogokhoz.
Többségük számára a védőhálót az jelenti, hogy hazamehet, kap enni és kap pénzt. Érzelmi bázisuk, a legtöbb esetben, nincs. Az online térben való kapcsolatteremtési kísérleteik inkább csak lemerítik az energiáikat és konzerválják a belső magányosságukat.
Életpályát többnyire a kereseti lehetőségek és kényelmi szempontok alapján választanak, a hivatástudat szinte elavult fogalom, a tehetségfejlesztés pedig luxustevékenység.
Egy mai fiatal számára az Istenben való hit legtöbb esetben fura vagy lényegtelen, esetenként visszataszító.
Nyilván vannak, akik egészséges családból, de legalább támogató szülők mellől, érzelmi biztonságból, stabil értékrenddel jönnek, és képesek egészséges határokat felállítani. Ők vannak kevesebben. Nekik elsősorban a közösségi megélésük sérül. Ha megőrzik az önazonosságukat, kiközösítik, megbélyegzik őket, ha pedig a közösséghez tartozás érdekében asszimilálódnak, belső ambivalenciával élnek, és esetleg szembe kerülnek a családjukkal. És persze olyanok is vannak, akiket az egészséges család és a támogató szülői háttér sem tud megtartani.
Nem gondolom, hogy segít, ha azt hozzuk fel, hogy régen hogy volt, hogy bezzeg akkor, meg hogy bezzeg bármi. Azzal, hogy esetleg nem esik jól szembenézni a valósággal, hogy könnyebb haragudni, tagadni, hárítani, megsértődni, érdemben nem lehet mit kezdeni. Úgy vélem, hogy néha a hiba olyan mértékű, hogy a következményei nem visszafordíthatóak, és nincs más választás, mint a rossz következmények között megmaradni embernek. Hiszem, hogy minden körülmények között igaz, hogy „megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.” (I. Korintus 13:13.) Sőt, hogy csak ezek maradnak meg. És hogy minél nehezebb egy helyzet, annál életbevágóbb, hogy megmaradjanak. Aztán valahogy csak megtaláljuk majd az utat és a módot. Például, hogy szüntelen imádkozunk. Meg hogy hordozza az erősebb a gyengét. És hogy azt tesszük másokkal, amit szeretnénk, hogy mások tegyenek velünk. Hogy hitelesen élünk és hitelesen beszélünk. Ilyesmik. Meg Don Bosco, a szalézi rend megalapítója jut eszembe. Azt mondta, hogy „a szeretet leleményes: mindig tud mit dicsérni.” – Így kezdésnek. A holnapunkért.