A termelésben a hozzáadott érték a legfontosabb dolgok egyike, ami főleg a gazdasági élet szereplőit foglalkoztatja manapság. Ez egyrészt érthető, ugyanis nem mindegy, hogy egy alapanyaghoz milyen mennyiségű és minőségű munkát teszünk hozzá. Mindenki tudja, hogy egyszerű, monoton, összeszerelő munkáért nem fognak sokat fizetni a megrendelők, amikor az mindösszesen olyan fizikai és szellemi kihívások elé állítja a cég dolgozóit, hogy a piros vezetéket a piros sarura kell helyezni. Ebben az esetben ugyanis csak egy lényeges szempont van, hogy minél olcsóbban, lehetőleg éhbérért alkalmazzák a munkavállalókat, hogy maximálják a profitot. Ellenkező esetben azonban, ha kvalifikáltabb dolgozókat kell alkalmazni, akikből eleve kevesebb is van a munkaerőpiacon, az többe fog kerülni. De ezt a megemelkedett költséget könnyebben lehet érvényesíteni az így megtermelt áru árban. Ezt az eszmefuttatást nem folytatom tovább, mert van nekem szívem és gondolok a közgazdaságtan iránt kevésbé érdeklődő olvasókra is.
De miért is tartom fontosnak, hogy az az un. hozzáadott érték ilyen fajsúlyos tényező? Mára már az evolúcióhívő ateisták is elismerik, hogy nem egyes korszakos találmányok pl. a kerék, sőt még csak nem is az eszközhasználat emelte ki az embert az állati sorból, hanem a gondoskodás képessége. Gondoljuk csak végig, hogy mi történik egy állattal, ha megsérül. Amelyik élőlény nem tudja ellátni a létfenntartásához szükséges teendőit, az rögvest pusztulásra van ítélve és könnyű prédává válik. Tálcán felkínált zsákmányul szolgál a ragadozóknak, amelyek nem gonoszságból ölnek, hanem létfenntartási ösztönből. De ez a folyamat hozzájárul ahhoz, hogy a csorda, az állatok csoportja erős maradjon, ezáltal fennmaradjon.
Egy, az emberiség hajnaláról származó lelet arról tanúskodik, hogy a feltárt csontok egykori tulajdonosa súlyos törést szenvedett el, de a csontjai nagyszerűen összeforrtak. Egy törött lábú ember csak akkor tud újra járni, ha gyógyulási idő áll rendelkezésére, azaz gondozzák, ápolják, vigyáznak rá, hiszen ilyen állapotban nem képes sem vadászni, sem gyűjtögetni, azaz önmagát ellátni, fenntartani. Az időt és energiát felemésztő odafigyelés, az ápolás és a gondoskodás szeretetet feltételez az ember és ember között. Ezzel a példával már is eljutunk oda, hogy rájöhetünk, hogy a hozzáadott érték nem csupán anyagi vagy tudással összefüggő természetű, amelynek profittermelő képessége van, hanem egy teljesen új nézőpontból is lehet vizsgálni, mégpedig az önzetlenség oldaláról. Ha egyszer is belegondolunk, hogy egy anyuka, vagy nagymama nem azért áll egész délelőtt a gáztűzhely előtt, mert a visszeres lábainak ez jó, kifejezetten ezt tanácsolja neki az orvos, hanem pont ezek ellenére teszi, amit tesz. Mert amikor elkészül, nagyon jó érzés számára látni a csemetéket, hogyan falják be a lekváros palacsintát fültől fülig maszatosan. Az sem szokott különösebben feltűnni senkinek, hogy a nagymama, aki már nem igazán tud lehajolni, valahogy lekuporodva mégis kigyomlálja az epret, hogy amire megjönnek az unokák, pillanatok alatt le tudja tarolni azt a siserehad.
A közösségekben sem szabadna, hogy öncélú legyen az emberi lét, mert ha tartozunk valahova, akkor bizony nekünk is tevőlegesen ki kell vennünk a részünket annak dolgaiból. Az egyházi életből sok jó példát lehetne hozni arra, hogy szívből adni, szolgálni milyen jó és áldásos. Mennyi minden készült el, újult meg, kapott segítséget, esélyt vagy lendületet az önkéntes, odaszánt adományok és munka által. Ezek mind Isten dicsőségét hirdetik. Bár az is igaz, hogy az eltékozolt, fölösleges un. „gombokra” elköltött, vagy soha célba nem érő adományok viszont többnyire elveszik az adakozók kedvét, amikre az üresen csengő szép, sokszor kenetteljes szavak és az indokolatlan önbizalom még jócskán rápakol visszatartó súlyokat. Sokszor tapasztaljuk a mindennapokban, hogy az önzetlen embereket egyesek „hasznos hülyéknek” vagy csak szimplán balekoknak tekintik. És ezzel rögtön vissza is jutottunk a kiinduló ponthoz, mert valamit, vagy valakit használni (kihasználni) nem más, mint egy haszonelvű, azaz profitszerzésre irányuló cselekmény. Ez egyáltalán nem őszinte, közösségépítő, főleg nem hívő magatartás, csupán csak szimpla nyerészkedés.
Engem boldogsággal tölt el, hogy ha valakinek az életéhez egy morzsányival is hozzá tudok járulni, ha segíteni tudok. Úgy gondolom, hogy nem kell feltétlen nagy dolgokat tenni, elég csupán egy pillanatnyi odafigyelés, egy kedves szó, apró figyelmesség, mely megváltoztathatja egy embertársunk napját, és létrejön az un. „pillangó-hatás”. Éppen ezért az a kérdés, hogy tudunk-e, akarunk-e egyáltalán hozzáadott érték lenni bárki életében? Nagyon gondoljuk végig az életünket, dolgainkat, mielőtt válaszolnánk magunkban. Mert ha erre a kérdésre nemleges a válaszunk, akkor igazán nagy bajban vagyunk, mivel célt téveszt az életünk és elpazaroljuk a Teremtő minden nekünk adott adományát. Ne feledjük, nincsenek véletlenek, sem pedig önmagukban álló, mindentől független öncélú dolgok, csupán útirányok vannak.
Ha jól belegondolok, az ember önmagában nem több az állatnál. Tudom, hogy ezt nem esik jól hallani, de attól még igaz. Egy valamivel vagyunk különbek az állatoknál, ami nem más, mint az Istentől jövő hozzáadott érték, az Ő Lelkéből származó szeretet. A mellétett szabad akarat azonban sajnos sokszor átok is egyben, mert általa a jóból könnyedén tudunk rosszat csinálni és a helyes útról pedig zsákutcába fordulni. Az Úr végtelen szeretete azonban olyan hatalmas hozzáadott érték ebben a bűnös világban, ami megadja a porszemnyi, sokszor elállatiasodó emberi életnek Jézus áldozatával a mindenségre elégséges megváltás esélyét.