Nem könnyű az alázat, a szerénység, a mértékletesség gyümölcseit vonzóvá tenni olyan kertben, ahol a „neked minden jár” hozza pillanatnyi (de rothadó) terméseit. Ugyanígy kihívás a hatalom és az uralkodás bibliai fogalmát magyarázni akkor, ha a jelenben… hogy is fogalmazzam, szóval egészen más természetű uralkodás a szexi, vagyis ez éri el a kívánatos eredményt.
Persze – mondjuk némi irigységgel – majd az idő, meg a történelem elbírálja. Azonban nem az idő és nem a történelem a valós megítélő, hanem az egyetlen hatalommal rendelkező Úr, az élő Isten. Ő az, akitől mi is kaptuk hatalmacskánkat. De nem arra, hogy hatalmaskodjunk, hanem arra, hogy az egyetlen hatalommal bíró Urat képviseljük. Azaz a ránkbízott javakkal sáfárkodjunk mások hasznára, Isten érdemére.
A hőség sok gondot okoz. Nincs csapadék, és ismét rádöbbenhettünk arra, milyen kicsinyek is vagyunk, minden tudásunk és hatalmunk ellenére nem tudunk vizet fakasztani. (Ahogy Mózes megtette, de tudjuk, hogy nem ő, hanem Isten fakasztott a sziklából a perlekedő népnek vizet.)
A víz fogyásával az energiaellátás is veszélybe került. Mit volt mást tenni, önkontrollra hívták mindannyiunkat.
Most úgy tűnik, megúsztuk, bár a kánikula tartogat még muníciót.
Nem tudom, hogy ki mennyire vett vissza a fogyasztásából. Bár a környezetemben nem tapasztaltam jelentősebb változást, de az adatok azt jelzik, hogy mérhető volt a csökkenés.
Mit kezdünk ezzel? Egyrészt elgondolkodunk-e azon, hogy azt a bőséget, amelyben (érdemtelenül) tobzódunk, nem rengetné meg, ha kicsit visszább vennénk? Másrészt eszünkbe jutott-e az, hogy az az energia, amely működteti ezt a jóléti dőzsölést, nem végtelen?
Most lépjünk túl azon a mezsgyén, amely politikai, gazdasági érdekből készítene fel visszafogottságra, áldozatvállalásra. És a radikális zöldpolitika is más lapra tartozik.
Ami most foglalkoztat, az a keresztyén gazdaságpolitika… Már ha hívhatjuk így: „Fogta tehát az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt.” (1Móz 2,15) Még az AI is tudja: „az ember nem ura a természetnek a puszta pusztítás értelmében, hanem bölcs gazdája, aki óvja és kibontakoztatja a kapott világot.”
Most pusztítjuk a világot, mert nekünk minden jár, nincs miről lemondanunk.
Miért is jutott eszembe a jókedvű adakozó…
Adni, adakozni a van-ból lehet. Istennek az a tetsző, ha ezt nem csupán önként tesszük, hanem jókedvvel, örömmel. Ahogy Isten is ilyen jókedvvel és örömmel adakozott nekünk: ez mutatkozik meg a teremtésben, a gondviselésben, Jézus Krisztusban, a megváltásban, az új- és örökéletben. Adott abból a sok van-ból nekünk, amije van, hogy nekünk is legyen, hogy mi is ilyen jókedvvel tudjunk adni.
Odáig jutottunk, hogy ma a legkevesebb, amit adni tudunk az, ha kevesebbet veszünk el. Nekem most csak annyi jutott az eszembe, hogy adakozzunk úgy egymásért és a világért, hogy csak egy kicsivel kevesebbet veszünk el az egészből. Csak annyit, amennyi nem rengeti meg még azt a sokat, ami jár. Ki-ki annyival kevesebbet, amiről még jókedvvel le tud mondani. Tudjunk néha megelégedni azzal, ami van. Nemcsak most, hanem mindig. Adakozni úgy, hogy kevesebbet elvenni a világ és egymás energiájából. Mert a jókedvű adakozót szereti és megáldja az Isten. És ennél a szeretetnél és áldásnál több úgysem kell!