A világ népességének jelentős része számára mi gazdagnak számítunk. Sőt, ha a globális adatokat nézzük, a történelmi keresztény kultúrán alapuló országok lakói általában a Föld leggazdagabb rétegei közé tartoznak. Az a nyugati civilizáció, amelyet évszázadokon át a Biblia, a keresztény erkölcs és a reformáció határozott meg, soha nem látott jólétet, biztonságot és technikai fejlődést hozott létre.
Van vezetékes ivóvizünk, van villanyunk, van fűtésünk, van egészségügyi ellátásunk, van oktatási rendszerünk, van jogrendszerünk, nem egyszerűen élelmiszerünk van, hanem élelmiszeriparunk, – és még lehetne sorolni.
Olyan dolgok vesznek körül bennünket nap mint nap, amelyekről az emberiség nagy része ma is csak álmodhat.
De fel kell tennünk egy kellemetlen kérdést:
Mi lett a hitünkkel? –
Mert miközben a keresztény kultúra gyümölcsei körülvesznek bennünket, maga a keresztény lelkiség egyre inkább háttérbe szorul. A templomok kiürülnek, az imádság elhalkul, a Biblia ismerete fogy, a hit sok helyen kulturális emlékké válik, az emberek sehova se vezető utakon bolyonganak. A jólét, a biztonság, a technikai fejlődés bálványa közelebb áll ma az ember szívéhez, mint bármi más. A mai ember, ha valamiért megszólítja Istent, szinte csak ezekért szólítja meg. És ha sérül ezekben, úgy hibáztatja Istent, mint egy jogosultságában sértett kamasz.
Emlékszünk Bábel tornyára? Az Isten nélkül magasba törő emberre? Az Édenből kitaszítottra, aki fel akarja építeni maga körül az elvesztett Paradicsomot? Néha úgy tűnik, mintha már egészen közel járna hozzá, hogy sikerüljön. És minél közelebb áll hozzá, annál kevésbé akar hallani Istenről. Akarja azt, amit kaphat Tőle, de nem akarja Őt. Nézd meg a karácsonyi vagy a húsvéti ünneplését, hallgasd meg a halál utáni életről való fantáziáit: Paradicsom Isten nélkül.
Amikor a laodíceaiakhoz szóló levélben azt olvassuk, hogy „Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek”, hajlamosak vagyunk ezt missziói igeként olvasni, mintha olyanokhoz szólna, akik eddig még nem, de most végre megnyithatják majd a szívük ajtaját Jézus előtt. Pedig ez azokhoz szól, akikhez előbb így beszélt:
„Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból. Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen: tanácsolom neked, végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássék szégyenletes mezítelenséged; és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss. Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg!” (Jelenések 3:15-19.)
A nyugati kereszténység legnagyobb kihívása nem az üldözés, nem a szekularizáció, nem az ateizmus, hanem a jólét. Mert a jólét azt az illúziót kelti, hogy biztonságban vagyunk. Ráadásul nehéz nekünk erről nyílt őszinteséggel beszélnünk, mert bizonyos fokig mind a kedvezményezettjeiként élünk. Nem csak a politika viszonyul így vagy úgy az egyházhoz, hanem az egyházba tartozó ember is sokszor ugyanúgy néz a politikára, mint az összes többi. Mintha a politikától függene minden.
A hit felismerése és -meglátásom szerint- ma prófétai hangja is, pedig éppen abban adhat világosságot, ha helyzetről helyzetre, újból és újból kimondja, értelmezi és hitelesen megéli, hogy a biztonságunk végső soron nem az ember által alakított körülményekből, hanem Istenből fakad.