Volt egyszer egy kakas meg egy pipe. Találtak egy szem vadkörtét, de a vadkörte nagyobb volt, mint a pipe gégéje. Hát azt mondja a pipe: – Menj gyorsan, kakaskám, hozzál egy kis vizet, mert megfúlok. Szalad a kakaska a kúthoz. – Jaj, édes kutam, adjál vizet, vizet viszem kispipémnek, mert megfúl a vadkörtétől. – Nem adok vizet – mondja a kút -, míg nem hozol koszorút egy szép lánytól. Elment aztán a kakaska a szép lányhoz. – Szép lány, adjál koszorút. – Nem kapsz – mondja a szép lány -, amíg nem hozol tejecskét a tehéntől. Elment a kakaska a tehénhez is. – Tehén, adjál tejecskét, tejecskét viszem a szép lányhoz, szép lány készít koszorút, koszorút viszem a kúthoz, kút ád vizet, vizet viszem pipémnek, mert megfúl a vadkörtétől. – Addig nem adok tejecskét a szép lánynak – mondja a tehén -, míg nem hozol szénát a rétről.
Ebben a régi népmesében kakaska megpróbáltatásai még sorjáznak egy darabig, de ő kitart, s egyszer csak elindulhat visszafelé a megszerzett dolgokkal és végül megmenti a pipét.
Amikor az egyszerű mezei lelkész váratlanul, az élete ilyen-olyan alakulásai miatt elnök lelkésszé kell legyen, ugyancsak rengeteg intéznivalóval találja szemben magát. Pláne, ha a szolgálati autó is pont akkor robban le hirtelen végképp. Új gépkocsit kell vásárolni, azt átíratni, önmagamat az egyházközség nevében megbízni az üzemben tartással. Csakhogy ez nem olyan egyszerű…
Szalad az ember az okmányirodához. De nem intézik, míg nincs eredetiségvizsgálat. Szalad az ember a vizsgáztatóhoz, de az meg nem fogad el kártyát, csak készpénzt. Futás a legközelebbi automatához. Na és aztán kell az aláírási címpéldány, hogy intézkedni tudj. De ahhoz meg kell az egyházfőhatósági igazolás. Közben a kanyarban még bejött egy s más, és én az elmúlt egy-két napban határozottan együtt éreztem kakaskával…
A népmesében bámulatra méltó kakaska kitartása és türelme. Nem mérgelődik, nem dohog, nem szól be, még megjegyzéseket sem tesz, hanem hűséggel és engedelmes szívvel veszi az akadályokat.
Nekem eddigi életemben még soha nem kellett ilyesmiket egyedül végeznem. Az első hivatali ablaknál rossz is volt megélni, hogy általában, ugye, két szék van odakészítve, de a másik széken nem ült most mellettem senki. De akkor eszembe jutott, amit a vasárnapi keresztelőn olvastam fel, mikor Jézus azt mondja: Veletek vagyok minden napon…
Nem gondolnám, hogy Jézus velünk rohangál. Ő szerintem sosem volt az a rohangálós. De hiszem, hogy mégis velünk van a mindennapi szaladgálásainkban, minden dolgainkban – ha kérjük. Erre gondoltam, mikor megkértem, hogy azon az üres széken üljön Ő. Jöjjön be velem kormányablakba, autószerelő műhelybe, mindenhová.
Nem azért, hogy valami mágikus módon odahasson az ügyintézőre. Csak legyen velem. Egészen rendkívüli volt ezt megélni. Pedig semmi rendkívüli nem történt. Volt mogorva autószerelő és nagyon-nagyon kedves okmányirodás, volt igazolás, amely azonnal megjött és volt, ami nem. Én voltam más, mint Őnélküle lettem volna!
Nem aggódtam, bármi merült fel. Ha jött a következő akadály, mentem neki – indulat nélkül. A mogorvára mosolyogtam, a kedvesre nagyon – és folyamatosan csak a hála volt bennem, hogy haladunk. A máskor előjövő bosszankodás helyett különös állandó békesség. A nap végére rendesen elfáradtam – de mindenre volt erőm.
Nem tudom, miért gondoljuk azt, hogy az abszolút profán dolgainkban Neki nincs helye…
