Rendezgeti már a tollait a tavasz, de még meg-megcsúszik a lába reggelente az útra fagyott párán. Ködpaplan alól bújik ki a Nap a láprét fölött. Tisztán futnak a hangok a sík tájon: a széncinege ti-ti-dá hangpróbája és a feketerigó fuvolafutamai váltogatják egymást a kertekben. Odakint a rét felett még csak elvétve kiált pijjét egy-egy egerészölyv a vadászterülete felett.
Amikor a reggeli forgalom beindul a tájat átszelő utakon, már az őzek rég feltápászkodtak a fagyos avarról és a vaddisznók is keresgélik, hol túrhatnak.
A két falu között, a völgyecske alján, egy kanyar visz tovább. Bokrokkal, cserjékkel szegélyezett átjárója ez a közeli csatorna felé szarvasnak, őznek, de nem ritka erre a róka és a vaddisznó sem. A helyiek csak „a kanyar”-nak mondják, és tudják, mire gondolnak, ha említik.
A mentőhelikopter először alacsony körrel felmérte a terepet, hogy nincs-e akadály, vezeték vagy laza tárgy a közelben, majd széllel szembefordulva lassan süllyedt. A rotor légárama örvényt kavart a levegőben, végül finom lebegés után egy rövid, határozott mozdulattal talajt ért, miközben a zaj és a levegő lökéshulláma még percekig vibráltak a környéken. Amelyik pocok és egér a becsapódó autó érkezésétől eddig bénultan lapult, most az is összeszedte magát és menekülőre fogta minden erejét.
A tűzoltók épp’ kiszabadították a roncsok közé szorult embereket, mire a mentősök odaértek. Egyiküket a helikopterrel, másikukat mentőautóval szállították be a kórházba.
Katának vissza kellett vinnie a kisebbet, mert mikor is jön rá a gyerekre a sürgősség, ha nem a kapuban, overálban, csizmában, sapkában. Mérgelődött is rendesen, ahogy ilyenkor mindig. A nagyobb az autó mellett várakozott. Késve fordultak rá az útra. Mire a kanyarhoz értek, már álltak páran ott. Jól látszott a lesodródó autó nyoma. Ha nem kell visszamenni, lehet, hogy egyszerre értünk volna ide – futott át Kata fején a gondolat és könnyek szöktek a szemébe.
De persze már így utólag ezt nem lehet tudni. Később értek oda úgy két-három perccel, ez tény. És később ért oda a menetrend szerinti buszjárat is, mert a Tekeres néni már megint vacakolt az apróval, ahelyett, hogy kiszámolta volna előre, ahogyan azt rendesen illik. Most ott álltak a torlódásban. Kata a kisautóval, ahogy mondani szokta, mögötte a csuklós busz. Meg aztán még akik odaértek.
Sietős volt a reggel, az út csúszott, a kanyar nem egyenesedett ki, a kocsi, néhány bukfenc után, a tetején állt meg, bent a szántásban. Nem jött szembe senki. Az utána jövő azonnal tárcsázta a segélyhívót, a tűzoltók és a mentők gyorsan, rutinosan tették a dolgukat. Mindkét irányból hatalmas kocsisor várakozott. A tömött busz utasaival együtt lehettek vagy százan, akik ott vesztegeltek.
Lehettek vagy százan, akik közelről találkoztak az élet törékenységével. Százan, akik aznap máshogy olvasták a neten a híreket, másképp szóltak bele a telefonjukba és másképp ölelték meg egymást este otthon.
Annyiféle kanyar van. Annyiféle út. Annyiféle hatás, elvárás és kényszer…
A köd feloszlott azóta. A nyomok még látszanak a szántásban. A bozóttal szegélyezett kis völgykanyar ott lesz ezután is. A tavasz tovább készülődik, tollászkodik, nyújtogatja nyakát a nap melege felé.
