A kisgyerekek rengeteg kérdést tesznek fel úgy, hogy néha már-már agyára is mennek a szüleiknek. Főleg amikor századszor is megkérdezik ugyanazt, és a választ meg sem várva jön a következő kérdés egy teljesen más tárgykörre vonatkozóan. Megbirkózni a kérdésözönnel egy kissé fárasztó, de ugyanakkor kedves feladat szülői oldalról. Persze van benne fejvakarós rész is bőven, mert sok mindenről kiderül, hogy bizonyos dolgokba bele sem gondoltunk még, és van, amiről fogalmunk sincs, hogy mondjuk el a gyerek számára is érthetően. Az ember azonban – kicsi vagy nagy – csakis úgy jut több ismerethez, ha mer kérdezni a másik embertől, vagy kérdésére megkeresni a számára kielégítő választ egy-egy könyvben vagy a neten.
Emlékszem egy régi, iskolai feleltetésre. Már nem tudom, hogy melyik órán történt, de a tanár úr igen szigorú ember volt, és a számonkérésnél sem ismert könyörületet. Általában négy diákot szúrt ki a pad alá csúszó, sunnyogók közül, de olykor akadt köztük olyan is, aki önként jelentkezett javítási célból. Elsőként a javításra jelentkező kapott egy kérdést, amit tökéletesen kifejtett, és mehetett is a helyére egy jó jeggyel gazdagodva. A két közepes szintű tanuló lefeleltetése már kicsit tovább tartott, kellett hozzá a tanerő lelkiismeretes munkája, mellyel összeszedte a fejükben megbúvó tudásmorzsákat. Végül megizzadva ugyan, de csak meggörbült, ami igen egyenesnek látszott. A felelők magukat kihúzva széles mellkassal és megkönnyebbült ábrázattal léptek le a tábla előtti dobogóról, hogy elfoglalják helyüket a padban, hiszen ők legalább 1-2 hétre biztonságba kerültek a felelés szempontjából. Már csak egy legény maradt talpon, de milyen legény! Ő volt az osztály „faékje”. Ő is megkapta a maga kérdését, amihez azonban hozzá sem tudott szagolni. Félig suttogón könyörgött az osztálynak, hogy súgjunk neki. Azonban súgni is csak annak lehet, aki legalább valamennyire tudja az anyagot, mert ha nem, akkor tutira félre fogja érteni a hangfoszlányokat. Próbálkoztunk a lehetetlennel, súgtunk, melynek hatására jöttek is a viccesebbnél viccesebb mondatok a felelő szájából, az osztály meg dőlt a nevetéstől. A tanár megelégelte a szenvedését és így szólt: „Lajos fiam, látom, ez nem megy! De adok egy mentő kérdést, mert annyira elment az idő, hogy már úgysem tudnánk új anyagba kezdeni. Tudod, szoktam mondani, hogy egy jó kérdésben már benne is van egy kicsit a válasz is, úgyhogy jól figyelj!” Lajos megkapta a mentőkérdést, elkezdett vakarózni, majd belekezdett a feleletbe. A két bevezető mondat után azonban már teljesen másról beszélt, aminek nem sok köze volt a kérdéshez. A tanár türelmesen végighallgatta és csak ennyit mondott: „Szép előadás volt! Hihetetlenül technikásan kikerülted az egyenes, konkrét választ a kérdésemre, és nagy ívben eltértél tárgytól. Akár még politikus is lehetsz ezzel az adottsággal, de ez ma itt sajnos csak egy egyest ér. Én azonban ennek ellenére is bízom benned, ezért csak ceruzás egyest írok be a naplóba, amit jövő órán még kijavíthatsz. Tanuld meg rendesen a most feltett mentőkérdésre a választ!”
Van olyan kérdésfeltevés, amikor maga a kérdés tartalma már másodlagos vagy inkább sokadlagos, sokkal fontosabb a mögötte megbújó szándék. Nem minden kérdés mentőkérdés. Hiszen a mögöttes szándék lehet alattomos, rosszindulatú is, ami valahol megbújik a kérdés mélyén. A kérdező ilyenkor nem is valamilyen ismerethez akar igazából jutni, sokkal inkább valamit sugallni akar, vagy el akarja bizonytalanítani a másikat. Sosem direkten fogalmazzák ezeket meg a kérdéseket, hanem becsomagolják valamilyen szép és támadhatatlan, lehetőleg rózsaszín sztaniolba. A legkézenfekvőbb fogalmakkal való operálás a leghasznosabb, mivel ezeket mindenki érti. Ilyenek a szeretet, tovább jelzőzve a keresztyéni szeretet, és erre jöhet még habként a tortán a megbocsátás emlegetése. Ezek segítségével bármit meg lehet, sőt szinte már elvárás, hogy meg is kell kérdőjelezni, hogy tényleg az-e olyan-e, mint amilyennek elsőre látszik vagy amit eddig gondoltak róla. Bár én magam nem tudom, hogy is van ez pontosan, de biztosan nem úgy, ahogy ezt anno megmondták. Ezek alapján vitatni lehet a Teremtő létét, személyét, szándékát, a különféle identitásokat és bármit is, azaz az eddig kőbevésett és a sok ezer éves múlt által kipróbált valóság minden építőelelmét.
Egy hétköznapi példával hadd hozakodjak elő, hogyan is lehet ártatlanul, de mégis rosszindulatúan sugallni valamit kérdéssel vagy éppen kétségeket ébreszteni a másikban. Idézzük két középkorú nő beszélgetését Az első felvonásban lényeges a bevezetés, mint például a „Hogy vagytok?” kérdés. A „Köszönöm, jól vagyunk.” nyugtázása után aztán jöhet a támadás. Mint pl. „Hallottad, hogy X. Y.-t megcsalta a férje?” Jöhet hozzá egy kis sajnálkozó lelki töltés, hogy „Jaj, szegény ártatlan gyerekekkel mi lesz, ha otthagyja a férj a családot?!. De persze nálatok ugye minden rendben van.” (Olyan hangsúllyal, ami simán kérdésnek/megkérdőjelezésnek értelmezhető.) Ha itt abbamaradna a párbeszéd, már így is el lennének ültetve a kétség magvai, mert már ott motoszkál a megkérdezett fejében, hogy mit tudhat a másik, amit ő nem. Ha tovább megyünk, és az egyik beszélgető fél elejti azt a kérdést, hogy „Tegnap nem járt a férjed a belvárosban? Lehetséges, hogy Katika ott látta kézen fogva egy szőke nővel?” Persze válaszra sem várva, sietve hozzá teszi még, hogy „Biztosan összekeverte valakivel, mert a mi Katikánk szeme sem a régi már, és amúgy is csak futólag látta a busz ablakából. De ti ugye jól meg vagytok (megint kérdő hangsúllyal), mert ez a lényeg.” Az elköszönés után marad a kérdező hangsúly hatására a kétség és a bizalmatlanság, a feltámadó féltékenység.
Madách Imre Az ember tragédiájában Lucifer szájába adva eképpen foglalja össze a lényeget: „S egy talpalatnyi föld elég nekem, Hol a tagadás lábát megveti, Világodat meg fogja dönteni.” Arkhimédész azt mondta: „Adjatok egy fix pontot és kimozdítom helyéből a világot”. A Bibliában sem véletlenül kérdez a kísértő Évától: „Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” A kérdésben az igazság „kis” változtatásával az „egyetlenről nem”-ből „egyetlenről sem” lesz, így azt sugallja, hogy Isten nem bőségesen ajándékozó szerető Úr, hanem parancsolgató, a jóból kizárni akaró despota.
A jelenben azt láthatjuk, hogy a felfordult világban mindent és mindenkit meg lehet kérdőjelezni. Kérdőre lehet vonni a valóság minden elemét. Ennek hatására ami biztos volt eddig, az mára már maradiság és elavult nézet. Van-e még Férfi és Nő? Van-e Istennek személyes kapcsolata az emberrel, van-e még egyáltalán Isten? Az ilyen „ártatlan” kérdezőknek minden viszonylagos, csupán egy „szentség” tabu, mégpedig maga kérdőjel. Azt nem vitathatja senki, hogy nekik joguk van bárkit és bármit, bármikor és bármilyen módon megkérdőjelezni. (Csak megkérdezem, hogy te örülnél neki, ha valami fontos, teljes odafigyelést igénylő munka vagy éppen minden energiát követelő erőfeszítés közepette nekiállna valaki kérdésekkel bombázni?! Főleg olyan trükkös kérdésekkel, melyeket előtte sokáig cizellált, neked meg prompt kell megválaszolni. Ehhez minimum jézusi képességek kellenek, aki többször is csattanós választ adott a neki szánt rosszindulatú kérdésekre.)
Látnunk kell, hogy amennyiben a kérdőjelekből csak kétségek születnek, melyek nem érintik még csak véletlenül sem a valóságot, ha a kérdésekkel csak a rombolás és nem építés a cél, akkor az állandó „ártatlan” kérdezés vagy inkább minden megkérdőjelezése csak zsákutcába vezethet. De sajnos, a másik véglet sem sokkal jobb, amikor nem lehet kérdezni még jóhiszeműen, érdeklődően sem a dolgok alakulását illetően, mert az meg dogmatikus diktatúrát eredményez. Mindkét végletben egy a közös, hogy letérít a keskeny útról, ami Jézus tanítványai számára követendő.