Lássuk be, az a keresztény alaptanítás, hogy az ember egyetemlegesen bűnös, s ezt a természetét nem is képes meghaladni, ma eléggé botrányosan hangzik. Egyrészt, mert nem tesz különbséget emberek között, másrészt pedig nem ismeri el, hogy az ember alapvetően jó, csak a körülményei teszik néha rosszá. De az ember erkölcsileg fejlődik.
Az első ellenérvre azt lehet mondani, hogy az emberek között az erkölcsi minőséget illetően természetesen vannak különbségek. Ám, ha az a kérdés, hogy Istenhez képest ki a jó, akkor könnyű belátni, hogy nincs tökéletes ember. Mindenki csak a szomszédjához képest jó. A másodikra pedig azt, hogy semmilyen történelmi tapasztalat nem támasztja alá, hogy az ember képes lenne legyőzni a rossz egyetemes jelenlétét, vagyis bűnös természetét.
A mostani orosz-ukrán háború kapcsán ismét csak az bizonyosodik be, hogy a történelem mélyén makacs állandósággal ott húzódik valami, az ember egyetemes erkölcsi elégtelensége, ami a háború jelenségében demonstratív módon a felszínre tör. Ilyenkor aztán el lehet csodálkozni, hitetlenkedni, mintha bizony amúgy nem tudnánk, hogy szép, kulturált világunk békéjét és rendjét szofisztikált elrettentő fegyverek egész sora őrzi. De ez még mindig jobb, mintha nem lennének fegyverek által garantált hatalmi erőközpontok, mert akkor rabló szabadcsapatok átláthatatlan szövedéke lepné el a világot, s holnap csak azt venném észre, hogy kidobtak a házamból. Bizony, egy jó kis atombomba igen inspiratív szerepet tud betölteni a kulturált emberré válás útján. Nem úgy néz ki, hogy egy fegyverek nélküli világban békét és rendet lehetne teremteni.
De éppen ez mutatja a keresztény embertan igazságát: az ember nem tud megszabadulni bűnös természetétől, s nincs is semmi jele annak, hogy erkölcsiségében fejlődne. Mindig is a létfenntartási érdekeltségek ádáz küzdelme vezette a világot, s ez néha háborúkban csúcsosodik ki, felfedve a történelem rettenetét. A keresztény emberkép igazsága abban van, hogy brutálisan realista, s nem ringatja olyan illúzióban magát, hogy majd a haladás vagy mi elhoz egy tökéletes és ideális világot, ahol már nem a fizikai erő lesz a rendező elv, a béke garanciája, hanem az ember erkölcsi makulátlansága.
De a különös az egészben nem is az a lehangoló tény, hogy az ember bűnös, hanem az, hogy tud erről. Ami pontosan jelzi, hogy mégis csak van erkölcsi világképe, s épp attól szenved, hogy nem tud felnőni hozzá. Így vagyunk mi emberek, vergődve erkölcsi elégtelenségünk és istenképűségünk pólusai között. Istenre szorulunk mi mind. Kyrie eleison.
