Miért akarja megkereszteltetni gyermekét? Elég sokszor tettem már fel ezt a kérdést. Néha talán ellenségesnek hatott, néha nem egyértelműnek, hogy mit is értek alatta. De akárhányszor kérdeztem, mindannyiszor láttam a zavart pillantást, ezerfelé cikázó gondolatokat: „Húúúú! Mi erre a helyes válasz? Ha rosszat mondok, elküld?” Nem vizsgakérdés, mégis, ott van a válasz kényszerében, hogy valami jót kellene mondani, amivel megléphető a következő szint. De mit lehet erre mondani?
Ekkor gondolkodik el tulajdonképpen a szülő azon a kérdésen, hogy mit is jelent számára a keresztelő? Mit jelent ez a családjukra nézve? Mit a gyermekre nézve? Egyáltalán, mi ez az egész, amit keresztelőnek nevezünk? Lelkészként, mint aki a másik oldalon állok, sokszor elgondolkodom azon is, hogy mit nem jelent a keresztelő. Sok féle motiváció áll ugyanis mögötte. A megszokás hagyománya, a kényszer és a hitvallás csupán főutak milliónyi elágazással és egyéni igazsággal tarkítva. Keresztelünk, mert a szokásaink részét képezi. Mert a családban mindenki meg van keresztelve. Mert a nagymama ragaszkodik hozzá. Mert egyházi intézménybe kívánjuk íratni gyermekünket és így nagyobb eséllyel jut be. Keresztelünk, mert hisszük, hogy Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó, aki meghalt és feltámadt. Keresztelünk, mert félünk a haláltól.
Szívemnek mindig oly kedves a következő igeszakasz, amely minden keresztelő alkalmával elhangzik: 18Jézus hozzájuk lépett, és így szólt: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön.19Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében,20tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Mt.28;18-20.
Minden mozzanata, minden egyes szava arra hivatott, hogy a keresztséget ne csupán mint kiüresedett rítust, időnként a „snassz” istentiszteletet dramaturgiailag kiegészítő effektet lássam, hanem az életet mozgató és keretező isteni útmutatást. Lássam Istent úgy, mint aki először közel lép, megszólít, bemutatkozik és megmutatja, hol a helyem a világban. Elmondja, mi a feladatom és kitől kapok segítséget. Hiszem, hogy annak a mélyen gyökerező vágynak az összegzője ez az igeszakasz, mely mindannyiunkban megtalálható: Legyen az életnek egy rendezettsége, biztonsága, íve és megnyugtató kifutása.
Szeretjük azt gondolni, hogy a keresztelő, mint valami extra biztosíték az életre, megjelenik lelkünk menetjegyén, és egyfajta úszógumiként funkcionál, amikor a hullámok összecsapnak fölöttünk, de ez nem igaz. Szülőként tudom, hogy gyermekünkért minden biztonsági óvintézkedést igyekszünk megtenni, hogy ne essen bántódása, de hamis képet dédelgetünk magunkban, ha azt képzeljük, a keresztség egyfajta lelki úszógumi. Ez nem az a történet, ahol az életet így meg lehetne osztani. Úszógumival egy kicsit a vízben is vagyunk meg egy kicsit a levegőn is, de nem úgy Isten országában! Ez vagy-vagy alapon működik. Vagy teljes valódban bent vagy, vagy sehogy. Egy kicsit Istennel meg egy kicsit nélküle nem lehet. Az igen válasza Isten teljességére minden ember számára adatik lehetőségként, de felelősség és kötelesség is kapcsolódik hozzá. Ebben vagy alámerülünk teljesen, mint ahogy a kezdeti időkben kereszteltek, vagy egy darabig úszkálunk, mint a langyos vízben a teafilter, de annak tudjuk, mi a vége. Kicsavarják belőle az utolsó cseppet is és kidobják, mert már haszontalannak bizonyul. De így vagyunk az úszógumival is. Amint lehet, legyűrjük magunkról, hogy nem akadályozzon sem a vízi, sem a szárazföldi mozgásban. A hasunkon lévő úszógumit meg pláne igyekszünk letornászni, mert kellemetlen, inkább akadályoz. Az úszógumiként felfogott keresztelő is legalább ekkora nyűg.
A rítusokban, így a keresztségben sem a tudatosság dominál, amikor ott vagyunk, és gyakorlatilag belefolyunk mi magunk is a szent cselekménybe. De vajon nem azért érezzük sokszor üresnek ezeket a rítusokat, mert kiiktatjuk a megismerés útját, a tudatos döntést és felelősségteljes elköteleződést?
