Kiss Józsi nemcsak a neve szerint, nemcsak centiméterekben, de a világ folyásához való hozzáállásában is igazi kisember volt. Soha semmiben sem volt nagy, és aki – akár csak 1 centiméterrel is – valamiben nagyobbnak érezhette magát nálánál, az rögvest bele is rúgott. Sajnos ez a bűnös világ rendje, hogy az erős kihasználja a gyengét és igyekszik minél jobban kiszipolyozni.
De ki is volt ez a kisember? Olyan valaki, aki sokszor önmagának nehezítette meg a dolgát, mert mindig a könnyebb ellenállás felé mozdult. Eleve már egy olyan családba született, amelyik nem nevelte, nem is emelte, sőt inkább folyamatosan visszahúzta őt. Józsit végső soron az utca és a haverok nevelték. Így történhetett, hogy az iskolai tanulás és a szakma megszerzése számára a fontossági rangsor legaljára került. Ez a hozzáállás meg is hozta „gyümölcsét”, hiszen kicsapták a szakmunkásképzőből. Egyébként talán ha volt 160 cm kinézetre, amihez madár csontozat párosult. Gyenge fizikuma ellenére jobb híján rakodómunkásnak állt, ami eleve nem könnyű munka, főleg úgy nem, hogy a teherautó platója minimum 120 cm magasan van. Amíg másoknak csak derékig kellett felemelni az árut, addig neki legalább mellig. Az is elvárás volt, hogy az 5 tonnás autóval legalább hármat forduljanak, ami 30 tonna anyag megmozgatásnak felelt meg. Ezen túlmenően még a boltba is be kellett vinni a kipakolt árut. Fiatalsága azonban átsegítette ezeken a küzdelmeken. Aztán családot alapított, született egy fia is.
Ám egy kiszállítás során balesetet szenvedett, és attól fogva az egyik lábára sántított. „Természetesen” a szerencsétlen eset hivatalosan nem lett üzemi balesetnek nyilvánítva, nem történt leszázalékolás sem, mert ha ügy lett volna belőle, az a főnök prémiumát érintette volna. Kiss Józsinak azt mondták, hogy nincs semmi gond, sőt, mennyivel jobb lesz neki, hogy ezentúl a raktárban dolgozhat. Persze a munka ott sem volt kevesebb, csak a pénz. Köszönhetően ennek is, mert ahogy szokták mondani: „a van ritkábban veszekszik, mint a nincs”- Józsi házassága megromlott, jött a válás és a gyerektartás fizetése. Fél fizetésből kellett megélnie, sőt még ő istápolta a pszichésen összeomlott nővérét is. A volt felesége sem volt az önmegtartóztatás, a szerény belátás mintapéldánya, hiszen a gyerektartáson felül volt férjétől még asszonytartást is igényelt és kapott is a bontóperben. A nő nem bízott semmit sem a véletlenre, azonnal le is tiltatta Józsi fizetéséből a járandóságát.
Egyszer megkérdeztem tőle, hogy mennyi idős a fia. Azt felelte, hogy 28. „És még mindig tanul?” – kérdeztem csodálkozva tőle. Azt mondta, hogy azt ő nem tudja, csak azt, hogy még mindig levonják a fizetéséből a tartásdíjat. Kis tudakozódás után kiderült, hogy a fia már több mint 10 éve nem jár iskolába, apja nyomdokait követve ő is idő előtt kényszerült elhagyni az iskolapadot. De ez az aprócska dolog a tartásdíj elfogadásában egyáltalán nem zavarta volt feleségét. Megsajnáltam Józsit, együtt megírtuk a levelet a nevében a bíróságnak, mely nyomban el is törölte a további fizetési kötelezettséget. A túlfizetés visszaigényléséről azonban lemondott, mert a volt neje elsírta magát, hogy nyomorba dönti ez a teher. Mivel Józsi nyomorúsága a levonás megszűnésével elmúlott, ezért csak rántott egyet a vállán és nem forszírozta tovább a dolgot.
Időközben a cégnél is elkezdett fújdogálni a privatizáció szele, ami megváltoztatta a vezetés hozzáállását is. Mindegyik főnök egyből igyekezett piacorientálttá és menedzser szemléletűvé válni. Aki pedig még a régi világot képviselte, az mehetett nyugdíjba, mert bizony kellett a hely a „kipróbált elvtársaknak”. A pártszékházakból csak úgy potyogtak ejtőernyővel kifelé a pártfunkcionáriusok. A letűnt rendszerben nem létezett olyan, amihez egy jó párttitkár nem értett volna. A sors nekünk is juttatott egy ilyet új főnöknek, akiről rövid úton kiderült, hogy igazából semmihez sem ért. Pontosítanom kell, mert valamit ő is tudott: Istent káromolni és dohányozni. Nagyjából ezt a két, felsőfokon űzött tevékenységét váltogatta nap, mint nap. Mindezen túl volt még egy nagy erénye is, mely egyre magasabbra vitte a ranglétrán: a fentről jövő dolgokat sohasem kérdőjelezte meg, és hálásan örült minden neki vetett csontnak. Az volt a jelmondata, hogy ami fentről jön, annak tapsolni kell, lefelé viszont piszokul tudott taposni. Nem véletlenül kapta pont ő azt a feladatot, hogy zilálja szét a céget, amit aztán bagóért privatizálhattak a bennfentesek.
Az egyik újítása az volt, hogy rendszeressé tette a szondázásokat, mert az ittas dolgozók kirúgása után nem kellett végkielégítést fizetni. Ez persze a kulturált formája volt az elvárt leépítésnek, hiszen maga a dolgozó tehetett róla, ha rákerült a lapátra. Fizetésnap után Kiss Józsiban is szokott lenni egy feles pálinka, mert úgy érezte olykor, hogy ez ad neki egy kis örömet, és a munkáját is nagyobb kedvvel, jobban végezte ilyenkor. Sajnos azonban nemcsak mi tudtuk ezt, hanem az „ítéletvégrehajtók” is. Gyorsan megszületett a végzés, hiába próbáltam felszólalni ellene és elmagyarázni, hogy olyan valakiről döntenek most, aki immár 28 éve szolgálta a céget becsülettel és ráadásul itt is nyomorodott meg. Kértem, hogy ha mást nem is vesznek figyelembe, akkor legalább arra legyenek tekintettel, hogy Józsinak csupán két éve van hátra a nyugdíjig, hova vennék fel most már dolgozni; és ha mindenképpen meg akarják büntetni, akkor ne ezt a módozatot válasszák. Sajnos az én szavam is csak arra volt jó, hogy magamnak ártsak, a döntésen ugyanis nem változtattak, könyörtelenül végrehajtották és azonnali hatállyal felmondtak neki.
Rá fél évre a párttitkár is elment korengedményes, maximális nyugdíjjal. A céget privatizálták, mehetett mindenki arra, amerre látott. Kiss Jóskát és a nővérét ráadásul a saját házukból az önkormányzat átrakta egy társasházba, mert a lerobbant házikó nem illett bele a városképbe. Valójában a telek volt túl értékes ahhoz, hogy egy kisemberé maradhasson. Azonban a volt párttitkárnak sem jutottak boldog nyugdíjas évek, mert a tüdőrák legyűrte, hiába küzdött ellene.
Eszembe jutott a jézusi mondás, amikor Urunk arra figyelmeztet, hogy amit megteszünk vagy éppen elmulasztunk a legkisebbekkel szemben, azt ő úgy számítja a végítéletkor, hogy vele tettük meg. Hiszek az Isten országában és az ő igazságszolgáltatásában, de azt is látom, ezért egyre inkább az a meggyőződésem, hogy senki nem megy el úgy erről a földről, hogy már előtte ne kelljen valamilyen formában fizetnie a cselekedeteiért. Az pedig, hogy épp ki számít kicsinek, mindig csupán nézőpont kérdése. De az is biztos, hogy a kerék pont annyit megy felfelé, mint amennyit lefelé.
