Véget ért a házasság hete, ami egy nagyon szép és fontos kezdeményezés. Szükséges, hogy időnként ráirányítsuk a figyelmet arra, amit a mindennapokban természetesnek veszünk, vagy éppen elhanyagolunk: a szövetségi hűségre, a családra, a közös élet törékeny és mégis csodálatos voltára. Az elmúlt héten többet beszéltünk róla a templomban, többet mutatott belőle a média, előadások és programok születtek, megjelentek a jó példák, arcok, bíztató történetek. A kérdés csak az, hogy közben észrevettük-e azokat, akiknek ugyanez az időszak nem felemelő, hanem szomorú és kínos?
Mert van a házasság hetének egy másik oldala is, ahol nincs plakát, mosolygó közös poszt, nincs gyertyafényes vacsora. Csak csend, szégyen, kimerültség. Azok csendje, akiknek nem sikerült. Akik idejekorán özvegyen maradtak. Akik elváltak és emiatt bizonyos helyeken még a szentségektől is el vannak tiltva. Akiket nem talált meg senki; akik évek óta egyedül vannak, és nem azért, mert így akarták, hanem mert így alakult. Akik házasságban élnek ugyan, de az maga a pokol. Mennének, de nincs hova, és mit szólna a világ – ezért aztán benne maradnak a kárhozatban. Azok csendje, akik házasok, de történt valami törés, amire senki sem büszke, nincs elmondható, szép történet. És azoké is, akiknek a család nem meghittséget, hanem hiányt és fájdalmat jelent: mert szerettek volna, mindent megtettek, imádkoztak, orvostól-orvosig jártak, reménykedtek és mégsem lehettek szülők.
Ők az ünnep csendes kívülállói, a maradék. Azok, akik nem tudnak csatlakozni a közös örömhöz, mert a saját történetükből éppen az hiányzik, amire most reflektorfény esik. Akik nem posztolnak fényképet, mert nincs mit. Vagy éppen van valami, de az szégyenletes, nem olyan, amit bárki elé ki lehet tenni. Akik nem beszélnek róla, mert nincs rá szavuk, vagy mert a környezetüknek nincs hozzá füle. Akik ilyenkor nemcsak szomorúságot, hanem valami még mélyebbet élnek át: azt az érzést, hogy nem lehetnek belül, hanem kívül vannak a margón. Mintha a boldogság egy zártkörű klub lenne, ahová a belépő a jól működő házasság, a gyerek, a rendezettnek látszó élet. Természetesen ez soha nincs kimondva nyíltan, mégis sokan érzik így magukat.
A probléma nem a házasság hetével van, hanem a diadalmas logikával. Amikor a jó házasság nem ajándék, hanem eredmény lesz. Amikor a szép család nem áldás, hanem bizonyíték. Ilyenkor a jó példák mögött észrevétlenül megszületik a rossz üzenet: ha nálad nem így van, valamit elrontottál; ha te nem így élsz, te kevesebb vagy. A legrosszabb, amikor mindezt a keresztény nyelv még meg is szenteli: „Isten megáldotta a mi kapcsolatunkat” – ami könnyen úgy cseng a kívülálló fülének, mintha azt mondanánk: „a tiédet viszont nem”.
Az egyház különösen veszélyes terep. Mert mi nem egyszerűen közösséget igyekszünk szervezni, hanem Krisztus testét építjük. Ha itt is csak az erősek ünnepe, a rendezettek felvonulása, a sikeresek önigazolása történik, akkor nemcsak kegyetlenek vagyunk, hanem hamisak is. Mert az evangélium lényege nem a makulátlan élet, hanem a megsebzett élethez lehajló Isten.
Jézus mondja: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én nyugalmat adok nektek.” A hívás nem a győzteseknek szól, nem a példaképeknek, nem azoknak, akik „normálisak”, akikkel minden rendben van. Hanem a terhelteknek. A megfáradtaknak. Azoknak, akik már nem tudnak még egy jótanácsot, még egy „csak kommunikáljatok többet!”, még egy „engedjétek el!” vagy „hordozlak” mondatot elviselni. Azoknak, akik viselik a szétesett életet, a kimondott és kimondatlan szégyent és ennek nyomán a csendet. Jézus Krisztus nekik mondja: gyere ide úgy, ahogy vagy.
Ha ő így fordul a kívül rekedtek felé, akkor mi sem tehetünk másként. A házasság hete akkor válik valóban kereszténnyé, ha nemcsak a házasságot ünnepli, hanem a terheket is hordozza. Ha nemcsak elmondja, milyen szép lehet, hanem azt is kimondja, milyen nehéz tud lenni. Ha nemcsak tanít, hanem vigasztal. Ha nemcsak példát állít, hanem sebet kötöz. Ha nem képmutató, hanem őszinte.
Ez nagyon konkrét feladatot is ad mindenkinek. Olyan egyházat kell építenünk, ahol mindannyian szeretünk élni. Meg kell találnunk a pünkösdi közös nyelvet. Olyan igehirdetést, amely nem idealizál, nem moralizál, nem kegyes közhelyeket ismétel és nem bűnbakképző. Olyan imádságot, amelyben helye van a gyásznak is: az elrontott, az elvesztett és soha létre nem jött kapcsolatoknak, a meg nem született gyermeknek, a házasságon belüli boldogtalanságnak. Olyan jelenlétre van szükség, ahol mindenki ott lehet, emberként – úgy ahogy van. Nincs magas küszöb, nincsenek vádló szemek, összekacsintások, olcsó életvezetési tanácsok a jó házasélet titkairól. Meg kell találnunk a mértéket, hogy ne demonstráljuk öncélúan a saját jólétünket. A hála szép és fontos, de a dicsekvés nem hála, hanem fordított irigység. Lehet örülni a kapott ajándéknak úgy is, hogy közben nem csinálunk belőle mércét mások számára. És bátorságra is szükség van annak kimondására, hogy a házasság nem üdvtörténeti érdemkereszt. Védendő, becsülendő, igen – de nem bálvány. Ki kell mondani azt is, hogy a család szentsége soha nem lehet fedezék a bűnnek, a bántalmazásnak, a megalázásnak. A lelki terrornak nincs keresztény változata.
A házasság hete lehet valódi áldás, de csak akkor, ha nem egy bizonyos kör ünnepe, hanem a gyülekezet egészéé – a bentieké és kintieké együtt. Mert az egyház nem a rendezett életek klubja, hanem a megfáradtak menedéke. Hiszen Jézus is az elveszettekhez, betegekhez jött. Az Ő országában mindenkinek helye van. Annak is, akinek fáj, annak is, aki szégyenkezik, annak is, akinek nincs ünnepelhető története, csak terhe, amit állandóan cipelnie kell. Mert Krisztus hívása mindenkinek ajtót nyit, nyugalmat ígér, helyet és üdvösséget kínál egy olyan országban, ahol nincs margó.
