Könnyen bánunk a szavakkal. Egyre inkább.
Könnyen dobálózunk fontos szavakkal. Pro és kontra használják túlzó felértékelésre vagy maró gúnyként a politikai térben napjainkban a messiás, megváltó, próféta szavakat. Túl könnyen veszik az értelmét, a jelentését, azt, amit magával hoz ez a szó. (Vajon más vallású kulturális közegben is ilyen könnyen bánnának a hitüket jelképező kifejezésekkel?)
Olyan könnyen élünk minősítő, bántó jelzőkkel, dobáljuk az éterbe (virtuális és valós éterbe) egymás irányába, mindenfelé hintve a gyűlölet írmagját.
A könnyen bánt szavak könnyen bántanak.
Sokat bántunk sokakat. Egyre többet, egyre durvábban.
Ó, Krisztusom, miért ilyen nehéz feladatot adtál nekünk: „Szeresd az Urat teljes szívedből, szeresd felebarátodat, mint magadat. Ettől függ az összes törvény, meg a próféták.” Szeretni nem tudjuk, nemhogy teljes szívünkből, Istent sem, többieket sem, mint önmagunkat…
Könnyen találunk okokat a nemszeretetünkre. Szépítjük gyűlöletünket, nem merjük néven nevezni, mert így tudjuk elfogadni tulajdon gonoszságainkat.
A világ is ad igazolást, azt szajkózva: hadd legyen már mindenki olyan, amilyen lenni akar.
Sokkal fontosabb lenne, hogy ne olyanok legyünk, amilyenek lenni akarunk. Legyünk olyanok, amilyennek Isten szeretne látni minket. Olyanok, amilyennek Krisztuson keresztül lát bennünket. Szeretni tudónak.
Legyen ez a krisztusi látásmód az első, legfontosabb választásunk.
Ne bánjunk könnyen a szavakkal. Legalább annyira legyünk képesek, hogy ha szeretni nem tudunk jobban, legalább ne bántsunk a könnyen jött szavakkal.
