Vasárnap délután öt óra tájban a Balatonnál sötét felhők kezdtek tornyosulni az égen, megjelentek szinte a semmiből. Dörgött és villámlott, majd szakadni kezdett az eső. Így indult a Dunántúli Református Lelkészegyesület idei tavaszi konferenciája Balatonfüreden, a Siloám Missziói Otthonban.
Lehetett volna baljóslatú is ez az égiháború, amely fogadott minket, de a frissítő, hosszú száraz időszak utáni zápor sokkal inkább az élet ígéretét hordozta. Bár régen nem tartottunk már DURLE konferenciát ilyen kevés résztvevővel, maga a találkozás, az előadások, a beszélgetés – mind nagyon-nagyon jó és inspiráló volt. Lehet talán épp azért, mert ez alkalommal különösen is magas volt a „nem-lelkészi” előadók száma ☺
Az együttlét munkacíme „Az önkéntes szolgálat, mint egyházi erőforrásunk” volt. Vagyis arra kerestük a választ, hogy mit jelent-jelenthet gyülekezeti tagok bekapcsolódása az egyházépítésbe, szolgálatok végzésébe, mind gyülekezeti, mind közegyházi szinten. Hogy miképpen lehet ebbe a munkába világi segítőket bevonni, őket ebben képezni-vezetni, mennyi mindenben lehet rájuk támaszkodni.
Persze voltak lelkész és teológus előadók is. A gyülekezeti tagok önkéntes szolgálatának bibliai alapvetéséről Dr. Nagy József docens beszélt a Róm 12,1 alapján. Ez az ige minden alkalommal elhangzik, mikor úrvacsorát veszünk és fogadalmat teszünk. Mindannyian. Lelkészek és nem lelkészek. Kivétel nélkül mindannyiunkat meghív Isten szolgálatára, épp ezért nem árt végiggondolni, hogy voltaképpen mit jelent!
A teológiai alapozás mellett tartottak előadást lelkipásztorok is arról, hogy miképpen tud ez jól működni egy gyülekezetben. Farkas Balázs a tatai fiatalok felelősségteljes közösségi szolgálatba állításáról beszélt, Závodi Zsuzsanna pedig az ő munkáját segítő veszprémi felnőtt önkéntes munkatársakról. Mindketten annak a felismeréséről, hogy „egyedül nem megy”. Mert a Krisztus teste a hívők egész közössége, és maga Jézus keresi magának a munkatársakat az élő egyház építésében.
Nyilván ezek a kérdések minket is eltaláltak, lelkészként a saját dilemmánk, hogy van-e egyáltalán segítségünk, hogy hogyan vonhatunk be önkéntes szolgálókat, hogy ennek milyen előnyei és egyszersmind nehézségei vannak. Egyszerre volt minden előadás inspiráló, biztató, vitaindító és elgondolkodtató…
De a legeslegjobb azoknak megszólalása volt, akik világi szolgálattevőként számoltak be indíttatásukról, hit-hátterükről, erőforrásaikról, elhivatottságukról. Májné Nánási Katalin kaposmérői, Gál Erzsébet nagykanizsai presbiter és Szabó Gábor fehérvárcsurgói főgondnok beszéltek elhivatottságuk útjáról, sütisütésről, hitoktatásról, intézményfenntartásban betöltött szerepről, koordinációs és adminisztrációs munkáról, presbiteri felelősségről, példaképekről és egyházuk iránti felelősségérzetről és arról a nagy és mélységes örömről, ami mindebben kíséri őket. A közösség erejéről és az „azt éreztem, hogy fontos lettem” csodájáról.
Mi lelkészek, mint hallgatóság, pedig ittuk magunkba a „nem vagyunk egyedül” erejét, persze panaszoltuk saját kudarcaink fájdalmait, hallgattuk és osztottuk az ötleteket, tapasztalatokat, de valahogy mindenképpen megerősödve indultunk haza a hétfői ebéd után.
„Szeretsz-e engem?
Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy szeretlek téged.
Legeltesd az én juhaimat!”
(Jn 21,17)
