Néhány éven keresztül lehetőségem volt részt venni a magyar kultúra napi eseménysorozat nyitó alkalmán Szatmárcsekén. Hogy miért érdekes ez egy keresztyén oldalon? Azért, mert ezek az ünnepségek istentiszteletek voltak, és azok is mind a mai napig. Méghozzá ökumenikus istentiszteletek. Igeolvasással, prédikációval és imádkozással. Helye van a kultúra ünnepének az Istent dicsérő templomi alkalmon.
Helye van a templomban, mert a kultúra napja a Himnusz keltezésének az évfordulója. Nem véletlen, hogy Szatmárcsekén van a nyitó alkalom, hisz itt írta a költő. Állandó eleme ezeknek a megemlékezéseknek, hogy Csikos Sándor Jászai Mari-díjas színművész a szószékről elszavalja, elimádkozza a Himnuszt. Mert ez egy ima. Egy református, de ami fontosabb, egy hívő ember, Kölcsey Ferenc imája Istenhez. Annak előtte külön néphimnusza volt a katolikus és a református magyarságnak. Kölcsey műve tehát ökumenikus ima (még ha a költői nyelvvel a református úrvacsorai jegyek meg is jelennek benne: „Érttünk Kunság mezejin Ért kalászt lengettél, Tokaj szőlőveszszejin Nektárt csepegtettél” – kenyér és bor), amit egységesen el tud fogadni minden felekezet. Sőt, még a nemhívő magyar ember is büszkén szavalja, így az ökumené kilép a szakrálisból a világi térbe. De hát mi más is lehetne a keresztyénség feladata, mint Isten üzenetét elvinni oda is, ahol nem természetes az Ő szava.
Helye van a templomban azért is ennek az ünnepnek, mert a kultúra – ennek definiálása nem egyszerű feladat– megértése, átörökítése és továbbadása tekintetében jelentős érdemei vannak az egyháznak. Mindegyiknek, de méltán lehetünk ezen a téren szent büszkeséggel saját, református egyházunkra. Bár sokrétű értelmezést kíván a kultúra fogalma – a különböző tudományágak más-más meghatározással élnek – de lényegileg mind kiemeli a nyelv (jelen esetben a magyar nyelv) kultúrában betöltött szerepét. A reformáció közismerten fontos szerepet játszott a magyarság és a magyar nyelv megújításában. (Talán nem véletlen, hogy Kazinczy Ferenc is református volt.) De ide vehetjük az iskolákat, a méltán elismert református oktatást, ami a kultúra átörökítésében mérföldkő volt és maradt Magyarországon.
Ugyanakkor azért is van helye a kultúra megünneplésének a templomban, mert ez a kultúra a keresztény kultúra része. Mielőtt bárki felszisszenne, ez nem azt jelenti, hogy kisajátítaná magának a kultúrát bármely felekezet. Tehát sokan sokféleképpen értelmezik a kultúra szerepét. Társadalmi szempontból valósak azok a megállapítások, hogy a kultúra összekötő közeg, értelmezése a világnak, kódolása és dekódolása a környezetünknek. A jelek megfejtésében segít a kultúra, és az, hogy ez keresztény, az azt jelenti, hogy a bibliai értelmezés, Isten kijelentései és Jézus Krisztusban testet öltött akarata szerint definiáljuk a legalapvetőbb „kulcsokat”: mi a jó és a rossz. Ehhez nem kell feltétlenül hívő kereszténynek lenni, a világi értelemben vett erkölcs is ezeken az értelmezéseken alapszik. Amikor tehát ünnepeljük vagy féltőn óvjuk ezt a kultúrát, nem csupán a keresztény egyházakra gondolunk, hanem mindarra a felfogásra, ami szerint megértjük, interpretáljuk jelen korunk világát. Még arra a kritikus gondolkodásra is, ami megkérdőjelezi ezek helyességét.
Bárhogy is gondolkodunk a magyar kultúráról, méltán lehetünk büszkék rá, szólhatunk róla bátran nagy szavakkal, vagy dédelgethetjük csendes kisközösségben. Bár napjainkban sok kihívással küzd, és a történelem során sokak vélekedtek róla úgy, hogy kevésbé értékes (sőt voltak hangok, amik egyenesen a történelem szemétdombjára lökték volna), de nemzetünket nemcsak megtartotta a „zivataros századokban”, de újjászülte, éltette is. Sőt, a világnak is adott belőle. (Csak néhány név: Galamb József, Neumann János, Szent-Györgyi Albert, vagy napjaink kiválósága Karikó Katalin.) Szépek és lélekemelőek a kultúranapi megemlékezések. A versek, a zenés és táncos műsorok, színdarabok. De keresztyénként tudjuk, hogy a kultúra is Isten ajándéka nekünk. Ezért helye van a templomokban, az Urat dicsérve ünnepelni a magyar kultúrát.
