Oszmán Birodalom, a 19. század vége. Két ember botorkál a porban, a damaszkuszi bazárban. Semmi különös nem lenne ebben, miért ne sétálgathatnának? Pontosabban csak az egyik botorkál, mert a másik béna. A járni tudó a hátán cipeli a kis embert. Azonban legyen kerek a történet, a lábon járó meg vak. A cipelt béna a „szeme”. A család segít, ahol tud, gondolnánk. De nem családtagok. Barátok. Ráadásul aki járni tud muszlim, a hordozott meg keresztyén. A vak, a Muhammad nevű muszlim hordozza, Samir nevű keresztényt, aki béna. Így máris személyesebb, hogy nevük is van.
„Samir szeme világa nélkül Muhammad nem járhatta volna be a régi Damaszkusz utca útvesztőjét, a béna Samir pedig nem juthatott volna ezekre a helyekre Muhammad lábai nélkül. Így mindketten a másiktól függtek: rendkívüli barátságuk tette őket a szó szerint teljessé.
A lebénult keresztényről és a vak muszlimról szóló beszámolók hozzáteszik, hogy mindketten árvák voltak, és életük végéig közös szegényes lakásukban éltek.
Amikor Samir meghalt, Mohamed állítólag hét napig sírt bánatában, amiért elveszítette „másik felét”. Végül belehalt barátja halála elvesztése feletti bánatába – hiszen távozásával Muhammad a „szemét” is elvesztette.
A két férfi neve és személyes története valódiságának dokumentálására hiteles források nem találhatók. Azonban az őket ábrázoló fénykép minden kétséget kizáróan valódi.
Valódi fotográfia a béna keresztényről és a vak muszlimról
A képet 1889-ben készítette Tancrède Dumas (1830-1905) fényképész, aki Olaszországban született francia szülőktől.”
Miképpen lehetséges ez? Hogy lehet, hogy két eltérő vallású ember ennyire támogatja egymást?
Mindkettő hithű? Akkor hogyan járnak templomba? Egyik sem hithű? Akkor hogyan élhetnek az Oszmán Birodalomban, ahol a hitetleneket a legtöbb esetben megbélyegzik és minimum kiközösítik. A „könyvek” népéhez kell tartozni.
Dogmatikus hitük van? Hitvalló hitük van? Népegyházi hitük van? Harcos hitük van?
Miért nincs a saját vallásukból, közösségükből segítségük? Nem volt a keresztyénnek keresztyén segítője? Nem volt a muszlimnak muszlim testvére, aki segítsen?
A vallásuk tanítása alapján fogtak össze, vagy a szükségük alapján?
Jézus mondott példázatot az irgalmas samaritánusról. Más népből, két eltérő vallású, ám valószínűleg azonos foglalkozású kereskedők története. Az egyik összeverve a földön, a másik meg szamárral és épségben. Segít a félholtra vertnek. Ők egymás szemével tudják látni a világot. Az arra járó pap és lévita nem úgy látnak, éreznek, gondolkodnak, így elkerülik a saját népükből való félholt embert.
Mi köt össze két embert? A származás? A vallás, hit, az azonos, vagy hasonló élethelyzet? Az egymásra utaltság? Vajon van dogmatikus, népegyházi, hitvalló hit? Ezeket szét lehet választani? Vagy van egy kapcsolat Istennel, a Transzcendenssel, a Teremtővel, Megváltóval, a Hatalmassal, az Úrral? Van ennek egy földi megvalósulása, életvitelben, élethelyzetben való kivetülése?
Nincsenek válaszaink, mert jó kérdéseink sincsenek. Tudjuk az óceán eredetét? Ismerjük az égbolt titkait? Az Isten, amikor szántani kezd a mezején, akkor időnként ilyen történeteket fordít ki az ekéjével a mi időnkben, a mi életünkben, a földön. Nem tudjuk miért és hogyan, csak érezzük, hogy megteheti.
A mi Urunk Jézus Krisztus elé odaállt egy pogány asszony, hogy gyógyítaná meg a lányát, elűzné belőle a tisztátalan lelket. De Jézus azt felelte, hogy nem jó elvenni a fiak kenyerét és a kutyáknak adni, mert gyógyuljanak meg előbb a gyermekek. Az asszony azonban azt mondta, hogy a kutyák is esznek az asztal alatt a lehullott morzsákból. Jézus ezért a szaváért meggyógyította a lányát.
Kik vagyunk mi, hogy mindenben értelmet, okot, célt kutassunk? Amit Isten meg akar tenni, hát megtesz. Szereti a rendet is, de más az elképzelése a rendről is, mint nekünk.
Valamikor hallottam egy olyan keleti ortodoxnak tűnő misztikus történetet. Valamelyik egyházi vezető, sztarec és a kísérete egy hajóval elindultak meglátogatni a területükön lévő testvéreket, kolostorokat. Kikötöttek egy szigetnél, hogy vizet vegyenek fel a hajóra. Amikor a partra eveztek a csónakokkal, akkor a szigeten három remetét találtak, akik halászatból éltek. Kérdezte őket a sztarec, hogy mit hisznek. Keresztyének vagyunk, mondták. Hogy imádkoztok? Mi is hárman vagyunk, Ti is hárman vagytok. Áldjatok meg minket. Fogta a fejét az egyházi vezető. Az nem jó. Megtanítom azt az imát, amit az Úr Jézus mondott. Mert jól kell hinni és imádkozni a vallásunk szerint. Az jó lesz helyeseltek, és az egész délutánt az ima tanulásával töltötték. Végül alkonyatkor elbúcsúztak, mert kora hajnalban pirkadatkor tovább akartak indulni. Visszaeveztek a hajóra. A hajón lepihentek már és minden elcsendesedett, csak az őrség volt ébren. Egyszer csak kiáltozni kezdtek, hogy valami fények közelednek. A sztarec is kiállt a hajó mellvédjéhez és a többiek is, hogy lássák mi akar ez lenni. A három remete, kezükben lámpással jöttek sietve, szinte futva a vízen. Már messziről kiabálták. Püspök atya, elfelejtettük az imádságot. Csak arra emlékszünk, hogy mi Atyánk, aki a mennyekbe vagy… Tanítsd meg ismét, hogy hogyan kell imádkoznunk, hogy kedvesek legyünk az Istennek. Térdre esett a sztarec, mert ilyet még nem látott, és lelkében megrendülve csak annyit tudott mondani, hogy imádkozzatok úgy, ahogy eddig tettétek.
Ragaszkodjunk a hitünkhöz, a reményhez, de méginkább Isten különös ajándékához, amit szeretetnek neveznek.
