Az üres sírra tekintve milyen Istent hiszünk? Hisszük-e az egyetlen, a szuverén, mindenek felett álló Istent, aki megmentő tervét úgy hajtotta végre, hogy emberré lett, elszenvedte a bűnös ember minden kínját, magára vette azt, meghalt – és feltámadt!
Végigvitte megmentő tervét.
Úgy, ahogy Ő eltervezte.
És nem úgy, ahogy azt bárki ember elgondolta vagy akarta volna.
Mert Ő nagyobb távlatokban tervez.
Mi, a végesség foglyai, csak a halálig látunk, ebben a szűk keretben keressük a megoldást. Éppen ezért az egyik legnagyobb tévedésünk, hogy mi jobban tudjuk. Jobban tudjuk, hogy mire van szükségünk, milyen szabadulásra/szabadításra vagyunk érdemesek, tehát jobban tudjuk, hogy milyen Istenre van szükségünk.
Gyakorta azt hisszük, hogy olyanra, aki a mi tervünket valósítja meg.
Ha az Övé éppen egyezik a miénkkel, akkor az hihető, ha meg nem, akkor számonkérjük vagy lecseréljük. Ez az önteltség a kő, ami lezárja a sírt, ami így lehet üres, vagy nem…
A kérdés tehát az, hogy miként viszonyulunk Istenhez az üres sírra tekintve. Képesek vagyunk-e elfogadni, hogy Isten jobban tudja, mire van szükségünk. Tudjuk-e rábízni az Ő tervére magunkat.
Olyan Istenünk van, aki képes a követ elhengeríteni. Húsvét örömhíre, hogy a legfontosabb dolog elvégeztetett. Nincs mit agyalni rajta, nincs mit tervezgetni. Pipa. Egy dolog maradt hátra. Elfogadni és hirdetni a kegyelmet: Valóban feltámadt, hogy nekünk, akik hiszünk benne, örök életünk legyen.
