Mostanra sikerült minden hittanos csoportommal találkozni az elkezdődött új tanévben. Régi, ismerős kis arcok, habitusok, hangok… és persze van néhány új is, elsősök és beköltözők. Együtt köszöntünk el a nyártól, beszélgetéssel, meséléssel. A legrosszabb, legkellemetlenebb és a legjobb, legszívmelengetőbb szünidei élményükről kérdeztem őket.
A rossz dolgok halmaza változatosabb volt, a kicsit viccestől a szomorúig: meghalt a kutyám, megcsípett egy (kettő-három) darázs, nagyot estem bicajjal/rollerral, beakadt a szobám ablakán a redőny… És többen egyáltalán nem tudtak rossz dolgot mondani. Hála Istennek.
A jó (a legjobb!) dolgok felsorolásában viszont feltűnően sokszor jött elő egy bizonyos motívum. És mindegy, hogy a helyszín az olasz tengerpart, vagy Erdély volt egy-két hétig, vagy mondjuk csak egy egész napos hazai kirándulás egy kisvárosba. A jó az volt, hogy EGYÜTT VOLTUNK. Szülőkkel, tesókkal, esetleg plusz nagynéni-nagybácsi és unokatesók. Fürödtünk, túráztunk, sétáltunk, sütögettünk, társasoztunk, beszélgettünk, rengeteget nevettünk…
Ha egy-két gyerek megemlíti, nem csodálkoztam volna el magamban ennyire, de nagyon sokan mondták ezt. A család anyagi helyzetétől teljesen függetlenül ezt kiemelve. Hogy együtt voltunk.
Nálunk a szűk családban tavasszal és nyár végén vannak a szülinapok. Amíg a gyerekek kicsik voltak, azért sokat számított, hogy milyen ajándékra vágytak, próbáltuk kitalálni, hogy minek örülnének. Ma már felnőtt mindenki, van saját pénze, keresete, meg tudja venni, amit szeretne magának. Átszoktunk egy másfajta ajándékra: az a nap, amit erre rászánunk, az övé, az ünnepelté. Ő döntheti el, hogy mit csináljunk, hová kiránduljunk. Együtt. És látogatunk monostort, apátságot, arborétumot, múzeumot, erdei-hegyi forrást, kisvárosi hamburgerezőt, éttermet, falusi kávézót, cukrászdát… igazából mindegy. Mert a lényeg, hogy beszélgetünk, mesélünk, nevetünk vagy meghatódunk, kiállításon okosodunk, vagy csak alaposan megbámulunk egy hatalmas hangyavárat – együtt.
És a legnagyobbat, legjobbat, legcsodálatosabbat és egyetlenebbet adjuk egymásnak: önmagunkat. Jó lenne ebben a teljesítményorientált és mindent-megvásároló világban tudatosítani magunkban, hogy gyermekeink erre vágynak és igazából ennek örülnek a legjobban. (Hogy ez a dédelgetett, drága emlék!!) És talán mi mindannyian erre vágyunk