Az újév első óráján egy másodikos kislány felnézett rám és teljes természetességgel megkérdezte:
– Amúgy azt tudtad, hogy a „lelk” örökké él?
Mosolyogtam a félrecsúszott szóalakításon, mégis megütött a mondat súlya. Egy gyerek, aki ösztönösen ráérez valamire, amit mi felnőttek gyakran túlbonyolítunk vagy elfelejtünk. Hogy van bennünk valami, ami túlmutat a pillanatnyi vitákon, szerepeken, címkéken és csoporthatárokon. Miközben mi sokszor épp ezekbe kapaszkodunk bele, ezekből építünk identitást, biztonságot, sőt felsőbbrendűséget.
A klikkek kialakulása természetes emberi jelenség. Már gyerekkorban megjelenik: ki kivel ül, ki kivel játszik, ki számít „menőnek” és ki marad a peremen. Később sem változik sokat a dinamika, csak kifinomultabb formát ölt. Munkahelyeken szakmai táborok alakulnak, közösségekben irányzatok, az online térben véleménybuborékok. A hasonló gondolkodású emberek egymásra találnak. Közös nyelvet, szokásokat és narratívát alakítanak ki. Ez önmagában még nem baj, mert a közösség megtart, erősít és otthont ad.
A gond akkor kezdődik, amikor a közösség önmagát kezdi igazolni a másikkal szemben. Amikor a „mi” identitása csak az „ők” tagadásából él. Ilyenkor a különbségek felnagyítódnak, az árnyalatok eltűnnek, a falak vastagodnak, és lassan rivalizálás lesz abból, ami együttműködés is lehetne. Megjelenik az ítélkezés, a gyanakvás, a felsőbbrendűség csendes vagy hangos érzése. Pedig van egy állapot, ahol nem vagyunk különbek. Nem egyformák vagyunk, mert az ajándékaink, tapasztalataink és feladataink különböznek, de Isten előtt egyenlők vagyunk. Abban mindannyian osztozunk, hogy születésünktől fogva ott él bennünk a képesség és sokszor belső igény, hogy a saját igazságunkat és akaratunkat érvényesítsük. Akár Isten és embertársaink rovására is. Ez az a közös pont, ahol nincsenek „jobb” és „rosszabb” klikkek. Isten szemében nem győztesek és vesztesek állnak egymással szemben, hanem ugyanúgy megváltásra szoruló emberek.
Amikor különböző táborokba betokosodva túl könnyen mondunk ítéletet egymás felett, néha nem árt szembesülnünk a ténnyel, hogy mi nem az ítélőszékben kaptunk helyet, hanem a teremtmények között. A mi feladatunk nem az, hogy végső igazságot osszunk, hanem hogy felelősséggel, alázattal és szeretettel éljünk. Van küldetésünk Isten ege alatt, de nem a lövészárkokban.
Talán ezért is olyan fontos emlékeztető egy gyermeki kérdés. Egy apró nyelvbotlás mögött ott rejtőzik egy nagy igazság: a „lelk” – a lélek, örökké él. És ha ez igaz, akkor sokkal többet ér, mint bármelyik klikkünk pillanatnyi igaza, mint bármelyik tábor diadala. Lehet, hogy éppen ez segít kilépni a saját árkainkból, és újra emberként, nem pedig ellenfélként nézni egymásra.
