A férjem tetőfedő, de nincs új tetőnk. Talán valamikor lesz. A megrendelőé mindig elsőbbséget élvez. A suszter cipőjét nem látom, mert már alig találni cipészt, de azt már észrevettem, hogy a fodrásznak sincs mindig menő frizurája. És lehet, hogy a körmös is hanyagolja a műkörmeit. De láttam már beteg orvost és lelkileg megfáradt lelkészt is. Úgy tűnik, mindannyiunknak van némi hiányosságunk. Ilyenkor persze könnyű volna valami jó fricskát odavágni igénytelenségről, érdektelenségről, esetleg haszonlesésről, de nem érdemes. Olyasmire, ami mérgez, kár elfecsérelni a levegőt.
Amiről én beszélhetek, az a lelkész lelke. Még ez is nagy vállalkozás, hiszen honnan is tudhatnám, hogy a kollégáim éppen milyen lelkiállapotban lehetnek? Nem is próbálom ezért kitalálni. Csak sejtem, hogy ahogy máshol is, az ő „munkaeszközük” is kopottas és elhasznált időnként. Egy új frizurát vágatni sokkal látványosabb, ahogy egy háztető is kitűnik, de mi a helyzet a lélekkel? Hogyan lehet regenerálni? Mi az útja és módja a sebek begyógyulásának? Meg lehet-e a lelket javítani? Mert nem fér kétség ahhoz, hogy az évek múlásával az a lélek, mely nincs karbantartva, megszürkül, elhalványul, szótlan lesz, majd teljesen érdektelen. Elvész a szikra, mely képes álmokat szőni, reménnyel tekinteni a jövő felé és áhítattal hallgatja a zenét vagy olvas. Már nem nézi a festményt és nem gyönyörködik a Teremtőben annyira, hogy beszélni akarjon róla.
Mivel lelke nem csak a lelkésznek van, bár sokan egész jól titkolják, hogy ők is birtokolnak egy lelkecskét, fontos, hogy ebben a lelki karbantartásban is legyen útmutató. Tudom, sokan már fel sem teszik a kérdést, hogy maradt-e még valami, amit a lelkész adhat? Van már egy csomó ágazata a lélekgyógyászatnak. Van már szertartásvezető is, úgyhogy a főbb családi rítusokból sem hiányzik a pap. Meg van nélkülük az esküvő és a temetés is. Kereszteltetni meg sajnos egyre kevesebben akarnak. Mi az a terület akkor, ahol még van létjogosultsága a papság jelenlétének? Azt hiszem, az, ami mindig is feladata volt: a lelki vezetés. Ott lenni az élet peremén, amikor a legnehezebb kérdések marcangolnak a „hogyan továbbal” kapcsolatosan. Lehet, hogy csak pár lépéssel jár előrébb, néha talán megtorpan, de azért él, hogy oda hívjon és vezessen Istenhez. Mert ő már tudja, nincs más út és nincs értelmesebb élet, mint az Isten teljességében megélt idő.
Hogy lelki vezető lehessen, neki is meg kell tapasztalnia a vezetettséget, még talán a bukást is. Ez az időszak az, amikor Isten karban tartja a lelkét és gyógyul. Hogyan? Az egyik módja a böjt. A lelket lehet böjttel regenerálni és erősíteni. Biztos vagyok benne, hogy Keresztelő János aszketikus életmódja, Jézus negyvennapi pusztai böjtje nem a dicsekvésről vagy valamiféle teljesítmény licitről szólt, hanem a vezetettség megtapasztalásáról. Utat készíteni és kitaposni egy járatlan utat, amire követőket hívunk, nem kevés lelki erőt igényel. Vezetni nagy felelősséggel jár.
Tapasztalatból tudom, hogy egy hosszabb böjt, az én esetemben léböjt, érzelmi stabilitást, megbékélést és elfogadást eredményez. Leoldódnak a feleslegesen és értelmetlenül hosszan cipelt sérelmek, csalódások és bántódások. Ezek pusztítják a lelket majd testet. A böjt során feltárul az élet azon valósága, hogy sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítunk az apró részleteknek és magunknak, mint amekkorát kellene. Leomlanak a hamis illúziók és nem marad más kapaszkodó, csak Isten. Általa születik újjá a lélek és nyer értelmet nem csak a lelkészi, de minden szolgálat. Én ezért a tapasztalatért is böjtölök.
