A lépcső

Vannak dolgok, melyeknek valóságával és jelentőségével igazán csak akkor szembesülünk, mikor nehézséggé lesznek. Vagy amikor kibillent valami a saját beagyagosodott szemszögünkből. Így jártam én a parókiánk falépcsőjével.
Az elmúlt advent kezdete óta velünk lakik édesanyám, közel a kilencvenhez, egy gyógyulni nem akaró nyárvégi combnyaktöréssel, egyébként is gyenge erőnléttel. Ha közlekedni kell, a járókeret és a kerekesszék a két jó barát… Az emeleten lakik, a vendégszobában, igyekszünk teljes kényelmet adni, tálcán jár fel a reggeli, ebéd, vacsora.
De előfordul, hogy valamiért bizony útra kell kelni, orvoshoz, okmányirodába, vagy csak együtt lenni ünnepi alkalomnál a lenti nappaliban. S olyankor bizony jön a lépcső-tortúra. Segítséggel, lassan, kétfelé is kapaszkodva, fájdalommal küszködve. Nekünk mit sem jelent fel- és leszaladni azon a falépcsőn, de neki – a nem is oly rég még fürge, sportos nőnek – komoly megpróbáltatás és küzdelem.
Tanulságos ez a lépcső-dolog. Eszembe jut az a bő félszáz gyerek, akiket az iskolában tanítok. Van értelmes, okos, jól olvasó kisdiák, akinek viszont bármilyen egyszerű matematikai művelet nagyon nehezen megy. Vagy éppen jó matekos és választékosan is beszélő gyerek, aki az olvasással gyötrődik egészen elképesztő módon. Részképességzavar. Van amúgy csupaszív és intelligens, fogékony diák, akitől meg szinte alig lehet órát tartani, annyira nem bír magával. Vagy sokszor mintha ott sem lenne. Figyelem- és viselkedészavar.
Mind küzd önmagával, a saját „lépcsőjével”, olyasmikkel, amik másnak meg sem kottyannak. Hála Istennek, mióta ezeket diagnosztizálni és megnevezni, felismerni lehet, a gyerekek közt sincs annyira csúfolódás, többnyire elfogadják egymást így. Mindezzel együtt akkor is nehéz.
De lehet ezt tanulgatni, nemcsak az iskolában, hanem a mindennapi felnőtt életben is: nem tudhatod, milyen a másik cipőjében lenni, kinek mi a „lépcső”. Problémamegoldás, önérvényesítés, technikai feladatok, fizikai munka… Az, amire neked eszedbe se jut nehézségként gondolni, a másiknak pedig olykor félelmetes kihívás. A fogyatékkal élőkre ez különösen is igaz, de nem csak rájuk! Egymást különbnek tartsátok magatoknál – mondja az apostol, de minimum meg kell tanulnunk nem lenézni, nem megítélni egymást.
A lépcsőnk még valamire megtanított mindebből következően: hálát adni. Hogy bár így ötven fölött bizony fáj itt meg amott, nehezülnek a dolgok, kevesebbet bír az ember, de még sok minden van, ami nekem nem „lépcső”. Legalábbis nem az a küzdelem. Így mostanában, mikor feljövök valamiért az emeletre, az utolsó fokoknál halkan felszáll belőlem csendes örömmel egy köszönöm! ☺♥