Még azon kevesek egyikéhez tartozom, aki másfajta temetési rítust is látott a mai megszokotthoz képest. Köszönhető persze mindez erdélyi származásomnak, meg annak, hogy az a fajta temetkezési kultúra, vagyis inkább infrastruktúra még nem volt annyira kiépítve, mint tőlünk nyugatabbra. Persze ez azóta már megváltozott, és a halálban vállalkozó szelleműek inkább szolgáltatássá formálták ott is, ami korábban a közösségi élet szoros velejárója volt. Egészen sokáig ugyanis háztól temettünk.
Mi, akik az életet együtt „csináltuk”, a halálban sem voltunk egymástól távol. Ahogy az életben mindennek rendje és helye van, úgy volt ez a halálban is. Három napig abban a házban ettek, aludtak, dolgoztak az emberek, ahol egyébként elhunyt szerettük testét is őrizték. Nem vált félelmetessé, idegenné, még kevésbé undorítóvá, kinek nem rég még kezét fogták. Nem akarták minden áron a földi valósághoz kötni, ezért takarták le a tükröket, de megmaradt még egy kicsit halálában is családja körében.
A sírhelyet is a családtagok alakították ki. Egész pontosan az elhunyt keresztgyerekei jöttek segíteni ásni. A koporsót leszegezni, majd vállra véve kísérni az elhunytat, nem valami hátborzongató cselekedet volt, ami viszolygást váltott ki, hanem maga a kézzel fogható tisztelet. Olyannak tűnt ez az egész, mind valami művészien megkomponált mű, amiben a legapróbb elemnek, még a gyermeknek is megvan a helye. Az élet súlyosságában hirtelen minden lelassult, hogy szereplőinek legyen ideje minden érzékszervükkel megélni, ami történik.
Egyszerre volt érezhető a foszlásnak induló emberélet és éltető ételek szaga. Egyszerre volt hallható az élet sötét órájának néma csendje és a siratóasszonyok olykor dalba foglalt siráma. Egyszerre volt jelen a nehéz lapáttal földet forgató durva kezek tapintása és a maradékot kanyarító kicsi gyermekujjak fürgesége, ahogy a csokimázas tálat nyalogatták. Nevetés és sírás furcsa elegye keveredett egymásba. A merev mozdulatlanság beleolvadt a kezek serény ritmusába. Nem volt éles határvonal, ahogy ezt ma igyekszünk elválasztani, sok esetben elrejteni vagy tudomást sem venni róla. Minden egy volt, ahogy az élet is az Egy felé mutat.
Mindeközben pedig csak úgy özönlöttek a falubeliek. Egy vászondarabbal, mint valami halotti lepellel letakarva, hozták egy nagy tálban a lisztet, amibe kis mélyedéseket formálva öt tojást ültettek. Emellett rizs, olaj, cukor, és ha közeli rokon halt meg, egy tyúk is az adomány része volt. Megvolt ennek a praktikus oka a szépsége mellett, hiszen nem csak a temetés történt háztól, hanem a halotti tort is ott ülték utána.
Számomra ebből az egészből amellett, hogy egy nagyon intenzíven megélt közösségi alkalom volt, a lisztbe rejtett tojások szimbolikája üzeni a legtöbbet. Az élet kenyerét jelképező liszt a barlang-tálban halotti lepellel van letakarva, a mélyében lévő tojások pedig magukban rejtik a feltámadás reménységét és örök élet bizonyosságát. Kimondatlanul is megjelenik Jézus halálának és feltámadásának története, és mintegy vezérfonal férceli össze az élet és halál kettészakadt szövetét. Együtt vagyunk a temetésen és együtt a halotti toron. Egészen groteszk módon fordult vigasságba a sírás, de mégis egészen természetes módon jelent meg a rítus értelme: a halál végül életbe fordul.
Talán idealizálásnak tűnik ennyi év távlatából ez a visszaemlékezés, de cseppet sem kívánom abba az elcsépelt sablonba helyezni, hogy régen minden jobb volt, még a temetés is. Mégis azzal a nagyon meghatározó élménnyel kapcsolódik össze, amit olyan fiatalon meghalt gimis osztályfőnökünk temetésén tapasztaltunk volt tanítványaiként egy ad hoc halotti toron összeverődve, emlékeztetett bennünket ennek fontosságára. Egyensúlyba került ugyanis a gyász és az életöröm. A veszteség fájdalma és a hálaadás azért, amit együtt megélhettünk. Mindez pedig úgy, hogy időt és teret adtunk annak, hogy egy rítus ne maradjon csonka.
Lehetne azon fanyalogni, hogy mekkora üzlet ma egy temetés, mennyivel másabb motivációk vannak egy temetési szertartás mögött, de végső soron az ember azon igénye, hogy az életét meghatározzák a rítusok, nem változott. Erre szeretnék mindenkit emlékeztetni ezzel az írással. A legalapvetőbb dolgok, mint egy csésze tea vagy kávé nagyon is jól mutatják ezt a mindennapok gyakorlatában. Hogy végül mivé silányul vagy emelkedik egy rítus, mindig az igényeinkre van bízva. Kár volna veszni hagyni rítusainkat, mert azokon keresztül is kapcsolódunk az Örökkévalóhoz.
