Körülbelül jó egy hónapja volt egy presbiteri délutánunk, amikor a „bemelegítő” részben azt a feladatot kaptuk, hogy gondoljuk végig, hogy ki melyik bibliai szereplő bőrébe bújna most és miért. Mikor rám került a sor, sokak megrökönyödésére azt találtam mondani, hogy Lázár szeretnék lenni. Persze azonnal rákérdeztek, hogy miért pont ő, és én nem átallottam azt mondani: „Őt legalább három napig békén hagyták!” Abban az időszakban (is) ugyanis túl sok tennivalóm jött össze, és az a fajta helyzet alakult ki, amit sokan tapasztaltak már, hogy mire egy valamivel végre végzett az ember, rögtön akadt helyette három másik tennivaló. De persze hozzátettem azt is, hogy milyen jó lehetett Lázárnak úgy visszatérni a negyedik napon, hogy „távollétében” élete legnagyobb problémája (a betegség és halál) megoldódott, és az sem volt semmi, hogy barátjának, Jézusnak a szavát hallva és neki engedelmeskedve hitében, reményében megerősödve került ki kilátástalan helyzetéből.
Ez a kis jelenet többször eszembe jutott a napokban, hiszen a múlt hét közepe óta a láz, a köhögés és a nátha hármas vonzásában élem a napjaimat, hol az egyik, hol a másik ragad jobban magával. Múlt szerdán este még levezettem a szívemnek oly kedves világimanapi alkalmat, melyen idén a Cook-szigeteki emberek életével, keresztyéneivel ismerkedtünk meg, majd az általuk összeállított liturgiát alapul véve hálát adtunk velük azért, hogy Isten olyan csodálatosnak teremtette ezt a világot és bennünket is. Már akkor éreztem, hogy baj van, hogy nem az egyébként szükséges, jóleső izgalomtól forrósodik a homlokom. De kötelességtudó révén – már csak betyárbecsületből is – végigcsináltam az alkalmat, nem akartam nehéz helyzetbe hozni sem a nőszövetségünk erre az alkalomra buzgón készülődő asszonyait, sem pedig lelkésztársamat. Főleg, hogy vendégeink is voltak a szomszédos nőszövetségből, valamint megtisztelt bennünket a dunántúli nőszövetség elnökasszonya is. Gyorsan jeleztem az iskola felé is, hogy a héten már ne várjanak hittanórára. Ráadásul másnap volt még egy temetés is délután, ahol némi személyes érintettség okán megint csak nekem kellett szolgálni. Vannak helyzetek, amikor a szertartást végző egészségi állapota másodlagos, úgy kell helytállni, mintha minden rendben lenne, hiszen egy ilyen búcsúzás egyszeri és megismételhetetlen a család életében, és az ott hallottak végig kísérhetik a gyászolókat akár egész életük során is. Egész délelőtti fekvéssel rákészülve csütörtökön délután a temetés 1 órájában még valahogy vitt az adrenalin meg a Szentlélek. De aztán teljes kiütéssel nyert a vírus. Vacogtam a paplan alatt és mindenem fájt.
Nem volt kérdés, hogy azon a héten már nem fogok tudni elmenni sehova. Pedig csütörtökön presbiteri gyűlés is volt, ahol – többek között – az előző évi zárszámadást és az idei költségvetést beszélték meg, aminek a könyvelővel való tisztázásába, ill. elkészítésébe rengeteg munkaórát beleöltem. Aztán szombaton egy egykori lelkésztársam temetésére szándékoztam elmenni, ráadásul az esperesünk hivatalból is kért a helyettesítésre, mert ő épp Kárpátaljára tartott abban az időpontban. De aztán a helyettest is helyettesíteni kellett. Szombaton este koncertre mentünk volna, amelynek jegyei karácsonyi ajándékok voltak. No, ennek is annyi. Vasárnap meg persze én jöttem volna sorban az igehirdetésben, meg a böjti úrvacsoraosztás is most volt, de az ezeken való részvételt is le kellett mondanom, mert nem igazán léptem a javulás útjára.
Eszembe jutott, hogy talán az Úr nem felejtette el az én ominózus mondatomat a három napos békén hagyásról. Van az Istennek humora, és az a bizonyos fagylalt visszanyalt. Aztán az is tudatosult bennem, hogy szerdával elkezdődött a böjti, a húsvétra előkészítő időszak, amit a rohanásban, a feladatok közepette talán olyan „jó református módra” gyorsan el is intéztem volna a jól ismert szlogennel, hogy ilyenkor a vétkektől és nem az étkektől kell tartózkodni. (Mert máskor nem???- kérdezem közben magamtól.) Hamvazószerda óta Isten folyamatosan arra tanítgat, hogy egyrészt előtte minden számon van tartva, még az én talán kicsit szarkasztikusra sikerült mondatom is, sőt komolyan is veszi a kérést. Másrészt meg azt is meg kell tanulnom, hogy el kell engedni bizonyos dolgokat. Leginkább azt a delejes gondolatot, hogy bizonyos körökben rajtam múlik minden. Azt, hogy én határozhatom meg a dolgokat, és legalább saját kis univerzumomban mindennek az én terveim szerint kell haladni. Még inkább el kell dobni messzire azt a torzító tükröt, amelyik azt mutatja, hogy mennyire pótolhatatlan vagyok, és megáll a világ, ha én – akár egy kis időre is – kiesem belőle. Itt az idő alább adni az egóból, mert Isten nélkülem is tud munkálkodni. Ugyanakkor hálával fel lehet ismerni, hogy micsoda ajándék, ha az Úr epizodistaként mégis bevon a szolgálatába, az egyház, a tanítványaim, a családom, szeretteim, barátaim, ismerőseim életében betöltött szerepeimen keresztül. Nem mindig úgy, oda és akkor küld, ahogy, ahova és amikor én tervezném, de elvégre Ő a Főnök. És ha máshogy nem értem meg mindezt, akkor jelez a testemen keresztül egy makacs influenzával az én érdekemben és ágynak dönt, hogy megálljak.
Hétfőn aztán lett már annyi erőm, hogy elvonszoljam magam a háziorvoshoz. És mivel fogadott!? „A maga gyógyítása már a találkozásunk előtt elkezdődött, hiszen ott voltam vasárnap, és hallottam, amikor imádkoztak magáért az istentiszteleten.” Biztos vagyok benne, hogy a doktor úr jóval többet mondott ki, mint amit talán eredendően szándékozott ezzel a mondattal, ami messze túlmutatott a fizikai gyógyításon. Nem vagyok elfelejtve, elveszve betegen sem, a gyülekezet közössége számon tart és imádkozik értem. Isten elé visznek. No lám, mégsem olyan jó az, ha teljesen békén hagynak, hiszen oly nagy szükségünk van egymásra! Miután megvizsgált az orvos, felírta a gyógyszert, elbúcsúztunk és én kiváltottam a patikában a receptet. De mindeközben és azóta is ott visszhangzik bennem a mondata, hogy az én gyógyításom már elkezdődött.
Mekkora mondat ez! De tényleg. Milyen jó, hogy nem vagyok/vagyunk magunkra hagyva a bűneinkkel, bajainkkal. Mert a mi gyógyításunk már Nagypénteken, sőt még hamarabb, Jézus tevékenykedésében, tanítványaiért mondott főpapi imájában elkezdődött. De ahogy a fizikai gyógyuláshoz is a gyógyítóra való figyelésre, gyógyszerre, sok türelemre és sok általunk betervezett dolognak a lemondására, elengedésére van szükség, úgy a lélek gyógyulása sem megy áldozatok, lemondás nélkül egyik napról a másikra, nem valósul meg a Jézusra figyelés, az evangélium gyógyszere nélkül. Ha mindez nincs meg, kockáztatjuk az állandó visszaesést, a felülfertőződést, a még nagyobb baj kialakulását a gyógyulás öröme helyett.
