Nincs mit tenni, Karácsony ünnepe mágikus hatással van a magyar emberek túlnyomó többségére, függetlenül attól, hogy az amúgy eléggé ideges közéletben ki hova sorolja magát. Mintha Karácsony lenne a nagy összefoglaló ünnep, valamiféle közös nevező, amelynek a vonzása, a varázsa, a tekintélye egy platformra helyezne hívőt és nem hívőt, templomba járót és templomba egyáltalán nem vagy alig-alig járót. Mondhatni erre, hogy ez csak külsőség, megtévesztő máz, biznisz, képmutatás. De ez nem így van. A külsőség igenis belső tartalmakat is kifejezhet, mint ahogyan a belső tartalmat is leronthatja a hozzá nem illő külsőség. Senki sem megy esküvőre klottgatyában, mondván, hogy csak az számít, ami a szívben van. Karácsony külsőségei igenis az ünnep belső tekintélyét jelzik. Hogyan is nézne ki az ünnep karácsonyfa nélkül, betlehem nélkül, finom ételek nélkül, fények nélkül? Tán együnk tökmagot szenteste? Ezért van az, hogy az ünnep úgy működik, mint valamiféle kollektív felettes én, megfelelési kényszert generál. A Karácsonynak tekintélye van, amelyet a magyarok túlnyomó többsége elfogad és elismer. Na már most, a kérdés az, hogy miért van ez így.
Ez azért fogas kérdés, mert közben az úgynevezett haladás ügyeletes időjósai egyfolytában azt harsogják, hogy már elérkeztünk a kereszténység utáni korszakba. A történeti kereszténységnek úgymond befellegzett, s jön egy új korszak, amelyben már a kereszténységnek nem osztanak lapot, vagy ha igen, akkor az más típusú lesz, mert kiszabadul az egyházak által közvetített és uralt hagyomány fogságából, s egyenest az eltörlés-kultúra élére áll.
Ehhez képest itt van a Karácsony, egy tipikusan hagyomány-ünnep, s ellentmondva mindenféle, a történeti kereszténységet temető szólamnak, igenis, emberek millióit mozgatja meg. Karácsony ünnepe az egyik legstabilabb azonosulási pont, kulturális kötődés, még akkor is, ha transzcendens mélysége és távlata a szekuláris tudat számára elhomályosult. De épp ebben rejlik Karácsony nem múló vonzásának a titka. Míg egyfelől a transzcendens világképről való leválasztás roncsoló folyamatai tényleg úgy tüntetik fel a történeti kereszténységet, mintha végnapjait élné, addig a másik oldalon itt van Karácsony szimbolikája, amely hihetetlen szívóssággal ellenáll, a keresztény civilizáció állandóságát képes közvetíteni az eltörlés-kultúra világában. S lehet, hogy az emberek nagy része nem tudja megfogalmazni, nem is nagyon érti már az ünnep teológiai lényegét, lehet, hogy csak külsőségekben képes gondolkodni, de mégis, a Karácsonnyal való azonosulás azonosulás azzal, ami állandó, ami otthonos, ami menedék egy olyan világban, amelyet elönteni látszanak a kényszeres progresszió újabb és újabb őrülethullámai. A Karácsony: otthon egy olyan világban, amelyben az emberek egyre tragikusabban otthontalanul érzik magukat. A Karácsony: a helyreállt univerzum.
Szóval, várjunk még azzal a poszt-keresztény korszakkal. Sokkal inkább jöhet egy poszt-szekuláris korszak, mert az embereknek elegük lesz az őrültségekből, s rádöbbenek arra, hogy a kereszténység az egyetlen bástya, amely megvédheti őket a teljes szellemi zűrzavarral szemben. Vajon belemagyarázás-e, hogy Karácsony varázsa, a vele való széleskörű azonosulás titka éppen abban van, hogy állandóságával, otthonosságával, hihetetlenül erős szimbólumrendszerével még mindig biztos érzelmi pont egy széthulló világban még azok számára is, akiknek látszólag semmi köze sincs már a kereszténységhez? Nem hinném.
Inkább azt gondolom, a Karácsonnyal való széleskörű azonosulás pontosan jelzi, hogy a sok tekintetben szunnyadó, biblikus alapokon nyugvó keresztény emlékezetközösséget nem lehetett teljesen felszámolni, s csak idő kérdése, hogy mikor jön el a keresztény öntudatosodás új korszaka. Rádöbbenés arra, akik mindig is voltunk Isten eleve elhatározott végzése szerint. De ez már a Lélek és az Ige dolga. Veni Creator Spiritus.
Áldott Karácsonyt!
