A pénztárnál szokás szerint kivettem a karton kókusztejemből egyet a szalagra és mondtam jó előre, hogy tízes karton van belőle nálam. Eddig mindig így csináltam, ezt láttam másoktól is.
Most viszont azt kérte a pénztáros, hogy legyek szíves a kocsimban lévő kartont is kicsit oldalra billenteni. Megtettem, de megkérdeztem, hogy miért. Ez milyen plusz információt ad neki? Láttam, hogy megakasztom a kérdéssel, de tényleg tudni szerettem volna, hogy megszámolja a kartont, vagy a dobozon van valami jelölés… Azt mondta, valójában kötelező lenne mindent a szalagra tenni, de így tudja fedezni magát, hogy megnézte, nem rejtek-e a kartonban, vagy mögötte, esetleg alatta még további árut, amit így akarnék kilopni.
Azt mondta, van, aki sértésnek veszi, a múltkor is nagyon veszekedtek vele miatta, pedig, ha az ő pénztárossága alatt három esetben megtörténik, hogy valaki kifizetetlen árut visz ki, akkor ő elveszíti az állását. Már pedig volt már ilyen esete…
Mondtam neki, hogy tiszta sor, innentől szívesen kirakom az egész kartont a szalagra, elvégre úgyis a legfelső polcról kell leemelnem. Ha onnan le tudom varázsolni, a szalagra is fel tudom tenni. Most, hogy már ismerem az ő szempontját, tudok ebben vele tartani.
Mondja, ó ne aggódjak, a nénik, bácsik a söröskartont, vagy zsugor vizet nem tudják felrakni, kipattan ő a székéből, lecsipogja, átforgatja szívesen. Csak hát van, aki zokon veszi, pedig neki csak ez a dolga…
Nem mondom, az csöppet sem volt kedvemre való, amikor valamelyik drogériában azt tanították a biztonsági őröknek, hogy mindenkit követni kell, mert mindenki potenciális tolvaj… de ezzel is úgy voltam, nincs rejtegetni valóm, hát jöjjön, lássuk, tudja-e tartani a tánclépést. Rajtam aztán ne múljon senki munkahelye, vagy ne vetüljön rá miattam a gyanú árnyéka, hogy nem végezte el maradéktalanul a dolgát.
Már hazafelé tartva a kocsiban jöttem rá, hogy örülök, hogy kérdeztem. Csöppet sem volt fölösleges csevej. Mert ennyi kellett ahhoz, hogy ne feltételezzek a másikról, hanem mögé láthassak kicsit annak, ami őt vezeti. Billentsek kicsit a karton tejen, valójában azért, mert félti az állását. Naná, ez aztán nem ár egy munkahelyért. Míg, ha azt feltételezem, hogy nem hiszi el nekem, hogy tíz, vagy lopott árut sejt a dobozban, akkor csak a rosszhiszeműségét fogom látni, nem pedig azt, hogy egy rosszhiszemű rendszeren múlik a megélhetése, amit félt. Az első esetben támadásnak, vádaskodásnak élem meg, amit mond, a másodikban meg együttérzek vele: az én családomnak se mindegy, van-e munkám… Szemben álló felekből egymás mellé kerültünk ezzel, és lett egy közös ellenségünk is: az a rendszer, ami intézményesítette a rosszhiszeműséget.
Vajon hány olyan látszólagos konfliktus van még, ami valójában nem köztem és a másik között húzódik, csak sosem kérdeztünk rá egymás mozgatórugóira? Vajon hány esetben derülne ki, hogy valójában nagyon is egy oldalon állunk, mi több, együttérzünk egymással. Még talán közös ellenségünk is van…?
Azt hiszem többször kéne kérdeznem.
