A remény sokkal fontosabb, mint elsőre gondolnánk. Ezt igazán akkor érezzük meg, amikor elveszítjük. Abba az ember akár bele is halhat. Ha úgy érzi, nincs célja, nincs értelme, haszna a létezésének, előbb-utóbb abbahagyja a küzdelmet. Nem vigyáz magára, nem törődik magával, legyengül, megbetegszik, balesetek érik…
Egy olyan világban, ahol az embereket kizárólag anyagi célokra hangolják, ráadásul egyre magasabbra állított mércével, és ahol már a kapcsolatok értékelése is anyagi szempontok mentén történik, miközben az ezekhez vezető út egyre nehezebb, sokan elveszíthetik a reményt. Sokan feladják.
A világ hangolása alapján az ember csak változó dolgokat tűzhet ki maga elé célul. Az anyagi célok értéke, megszerezhetősége és megtarthatósága pedig rengeteg bizonytalan tényezőtől függ. Ha ezek közül akár csak néhány kedvezőtlenül alakul, a kártyavár összeomlik, a cél elérhetetlenné válik és a remény szertefoszlik. Az ember pedig ott találja magát egy torz tükörrel szemben, amely azt mondja: „Látod, csak ennyit érsz. Nem viszed semmire.”
Az Atyával való kapcsolatban a reménynek egészen más jellege van. Léte nem kötődik semmilyen változóhoz. Alapja az emberért Önmagát adó Isten örökkévalósága és állandósága, amely semmitől nem függ — még az emberi értelmezéstől sem. Ő minden körülmények között ugyanaz. A megpróbáltatásokban ez legfeljebb igazolódik: a benne elrejtett ember megéli saját kipróbáltságát és ezért bátran, derűvel tudja mondani: „A reménység nem szégyenít meg.” (Róma 5:5)
A kulcs abban a döntésben van, hogy mire hangolódunk. Hogy hangolódunk-e az örökkévalóra. Hogy hagyjuk-e, hogy az Örökkévaló Istenhez való kapcsolódás értelmezze át a létezésünk célját és miértjét.
Két gyertya ég már a koszorún: a hit és a remény gyertyája.
Hiszem, hogy Jézus megváltott engem. S bár mulandó életet élek ebben a világban, ebben a testben, remélem, hogy ezek elmúltával ott leszek majd, ahol Ő van.