Mindannyian hordunk valamilyen cipőt. Van, aki kényelmes sportcipőt, más szorító elegáns darabot, megint más kopott szandált vagy bakancsot. És bár kívülről hasonlónak tűnhetnek, valójában mindegyik egészen más: más a talpbetét, más a kopás, más a séta nyoma benne. Ugyanígy vagyunk az élettel is. Sokszor azt hisszük, ismerjük a másik útját, mert látszólag hasonló problémákon megy keresztül. De ha felvennénk az ő cipőjét, talán már néhány lépés után megállnánk, mert nyom, mert dörzsöl, mert nem oda simul, ahová a mi lábunk szokott.
Mégis, milyen könnyen mondunk ítéletet! Milyen gyorsan találjuk meg a másik cipőjében a kavicsot, azt a kis hibát, amiről azt gondoljuk, mi biztosan elkerülnénk. „Bezzeg én” – mondjuk magunkban. Csakhogy közben észre sem vesszük a saját cipőnkben lapuló kődarabot. Azt, ami évek óta ott van, és amitől minden lépésünk egy kicsit fájdalmasabb, minden reakciónk egy kicsit ingerültebb. A jézusi hasonlat – „Miért nézed a szálkát a testvéred szemében, amikor a magad szemében a gerendát sem veszed észre?” – ebben a képben is igaz. Előbb észrevesszük a másik apró botlását, mint a saját állandó feszültségünket. Az előítélet és a feltételezés kényelmes cipők: gyorsan felvehetők, nem kell sokat gondolkodni bennük. Csakhogy ezekben a cipőkben nem lehet messzire jutni. Mert minden lépésünket a félreértés, az elzárkózás, a „tudom, milyen ő” tartja vissza. Pedig valójában nem tudjuk, csak gondoljuk. Nem tudhatjuk, hol tört el valami az életében, miért reagál túl, vagy miért hallgat, amikor mi beszélünk.
Ha időt szánnánk rá, hogy megértsük, hogy ne csak nézzük, hanem valóban lássuk a másikat, talán kevesebb lenne a súrlódás.Nem azért, mert mindenki tökéletes, hanem mert felismernénk: a másik fájdalma, hibája, zavara nem tőlünk független, hanem ránk is hat. Az egyéni jóllét a közösség érdeke. Persze kell az a bölcsesség, mely felismeri és szem előtt tartja. Ha én kényelmetlen cipőben járok, előbb-utóbb a lépteim zajosabbak, türelmetlenebbek lesznek és ezzel a többiek életét is zavarom. Nem is csak zavarom, olykor szándékosan bántom. Miért legyen neki jobb? Csakhogy az egyéni jóllét nem kívülről jön. Nem a társadalom, a munkahely, vagy a szomszéd fogja lecserélni a cipőnket. Nekünk kell levenni, megnézni, mi az, ami már nem szolgál minket. Ebben az esetben pedig kifejezetten káros az a szemlélet, ami sokunkban van: jó lesz az még valamire, félre teszem, még nem dobom ki. A kavicsot/sérelmet/fájdalmat, ami évek óta ott van, érdemes kivenni, a cipőt/romboló nézeteket/ reakciót, ami már végképp elvásott, érdemes újra cserélni, mert nem ér mindig csak másokra mutogatunk miatta. A félretett rossz, a megtartott sérelem nem vezet megbékéléshez. De amikor vesszük a bátorságot és elindulunk ezen a belső takarításon, a világ is egy kicsit könnyebb lesz körülöttünk. Kiváló alkalom erre a hamarosan kezdődő adventi böjt.
A másik cipőjébe nem azért kell belebújni, hogy összehasonlítsuk, kié a nehezebb sors, hanem hogy megtanuljunk együttérzéssel járni. Az érzelmi intelligencia fejleszthető! Nem baj, sőt hasznos, ha felismerjük: ha valaki másképp lép, másképp reagál, az nem feltétlenül rossz, csak más utat jár. És talán az ő sebzett talpnyoma emlékeztet majd minket arra, hogy nekünk is van min dolgozni. Amikor legközelebb késztetést érzünk arra, hogy kimondjuk: „én ezt sosem tenném”, álljunk meg egy pillanatra. Nézzünk le a saját cipőnkre. Talán csak poros, talán lyukas, talán régóta ugyanabban toporgunk. És akkor talán megértjük: a másik cipője nem a miénk, de mindkettőben emberi lépések vannak.
Jézus nem azt mondja, én vagyok a cipő a lábadon, de azt igen, hogy „én vagyok az út”. Az igazságod nem a cipődben rejlik, hanem Krisztusban.