Nincs olyan jegyesoktatás, mely során ne tenném fel a kérdést: mi vezethet a házasság felbomlásához? Ünneprontó vagyok ezzel, de én azért szeretek a realitások talaján is állni, nem csak szárnyalni. Fontosnak tartom, hogy a velem szemben ülő pár tisztázza a kereteket. A házasság nem csak érzés, a házasság szövetség is egyben. Talán pont azért olyan fontos ez nekem, mert több éve együtt élő pár életébe is bekukkanthattam, és nem egyszer hangzott el a szomorú megállapítás: „nem erre mondtam igent.”
Valentin napon, mit hol fanyalogva, esetleg irigykedve, hol pedig áhítozva figyelünk, mi más volna a téma, mint a szerelem. Az a szerelem, amit Bridget Jones is csak több részletben talál meg 2001 óta. De talán a mai napon sok magyarországi mozivásznon premierként vetítve a sokadik részben végre megleli a szerelmet. Egy végtelenül szerethető, ugyanakkor tökéletlen női karaktert formál, aki bármelyikünk lehetne, és aki a nézők ezreinek szívében megkongatja a tökéletes szerelem iránti vágyat. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen az egyik legcsodálatosabb élmény ezen a világon, hogy szeretünk és szeretve vagyunk. Ez az élet esszenciája. Talán nincs is nagyobb motiváló erő a szerelemnél a pénzt leszámítva. Dalolni, verselni, festeni, táncolni késztet. Életerővel tölt el. Egy csomó olyan dologra ösztönöz, amit józan ésszel biztosan nem tennénk meg, de újra és újra fel akarunk szállni erre a szédítő körhintára, mert a józanság tudatállapota, sok egyéb mellett, magányunk ijesztő mélységét hozza felszínre. Egyedül lenni szótlanul, érintés, megértés és intimitás nélkül iszonyat. Így élni gyötrő és egyben személyiséget torzító fájdalom. Ezért csábulunk el olyan könnyen a romantikus filmek irányába. De ezért a sok függőség is. Mert akarjuk a magunk életében is megélni azt a sok huncut játékosságot, cinkos pillantásokat, az érintés izgalmát majd nyugalmát, vagy ha nem lehet, oldanánk valamivel ezek hiányát.
Talán pont ezért mondja kapásból egytől egyig minden pár, hogy az elsődleges válóok a megcsalás. Persze ilyenkor mindig egy kicsit provokatív vagyok. Megállapítom, hogy a fizikális és verbális bántalmazást, az alkoholizmust, droghasználatot, szerencsejáték függőséget, anyagi kifosztást és még sorolhatnánk bőven, előbb tűrik el, mint a megcsalást. De vajon miért van ez így? Miért ugrik rögtön a lista elejére a hűtlenség, ha a válás okáról van szó?
A felszínen meg lehet említeni a bizalomvesztést, az ígéret semmibe vételét, a hiúságban és méltóságban való csorbulást. Előfordul az is, hogy valaki úgy tekint rá, mintha a birtok tárgyában keletkezett volna kár, de ennél van egy mélyebb szint véleményem szerint. A csalódásnál mélyebb a szeretetlenség fájdalma és annak félelme, hogy már nincs többé, akivel lehet bolondosan szárnyalni. Nem úgy szeretik, ahogy arra vágyik, és közben meg is kérdőjeleződik a szerethetősége. Már nincs ki szeresse. És ha nincs, miért maradna? De ez talán így nem is tudatosul. Csak harag, sértődöttség és düh és mérhetetlen szomorúság formájában jelenik meg. Amit korábban egy egészen megbonthatalannak és a külvilágtól elzárt intim közegnek hitt, összetört. Pedig a közös kiindulási pont a sejtszinten történő egyesülés vágya volt. Mi történt a szerelemmel? Ki hibázott?
Egy ilyen történetben mindketten. Nem jól vigyáztak magukra, egymásra és a szerelemre.
