Site icon Meg van írva

A megértés morzsái

A mai világban rengeteg támadás éri a hívő embereket, minduntalan próbálják kétségbe vonni hitünk alapjait. A „mindenható” tudományt használják ehhez eszközként. Érdemes azonban kicsit utánajárni a tudományra, mint megkérdőjelezhetetlen etalonra való hivatkozásoknak. Hagyjuk hátra a dogmák ütköztetését, és vizsgáljuk meg helyette a valóságot.

Kezdjük mindjárt az elején, a teremtésnél.  Hogyan alakult ki a világegyetem? A tudomány ma is csak feltételezi, hogy kellett lennie egy ősrobbanásnak, amelyhez nagy mennyiségű energiára volt szükség. De honnan volt az energia? Bármiféle meglévő energiamező eredetére nincs semmilyen magyarázat, noha az energiamegmaradás törvénye szerint új energia nem képződhet a semmiből, csak a meglévő alakulhat át alacsonyabb formába. (pl.: a villanyáram hővé a hősugárzóban)

A tudomány mai állása szerint minden – a tér, az idő és az anyag – a közel 13,7 milliárd évvel ezelőtt lezajlott ősrobbanás által keletkezett. De mi volt előtte? „Az ősrobbanás előtti események egyszerűen nincsenek definiálva, mert nincs rá mód, hogy megmérjük őket.” (S. Hawking) A modern tudomány képtelen leírni vagy megmagyarázni bármilyen jelenséget, amely az ősrobbanás előtt történt akár egy másodperc töredékkel.
De mit tudunk a tudomány világában origónak tekintett ősrobbanásról? Hawking a Cambridge-i Egyetem professzora ezt írja „Az idő rövid története” című művében: „Ha a világegyetem tágulásának sebessége 1 másodperccel a nagy robbanás után csak százezerbilliomod résszel lett volna kisebb, akkor még azelőtt összeomlott volna a világegyetem, mielőtt elérte volna jelenlegi méretét.” Ez a számok nyelvére lefordítva azt jelenti: 100 km/óra sebességhez viszonyítva max. 0,000.000.000.000.1 km/óra sebesség eltérésre volt lehetőség mindössze ebben a folyamatban. Hawking szerint, ha létezett ősrobbanás, akkor annak egy nagyon pontosan és nagyon szűk határok közötti, meghatározott erejű robbanásnak kellett lennie, különben a részecskék soha nem tudtak volna felhőket képezni és bolygókká alakulni.

De menjünk tovább, a Föld kialakulását is érdemes górcső alá venni. Akkréció, azaz a Nap körüli porkorong csomósodása alakította ki a Naprendszerben lévő bolygókat. A belső bolygók (Merkúr, Vénusz, Föld, Mars) összetétele azonban annyira különbözik a külső bolygókétól (például a Jupiterétől vagy a Szaturnuszétól), hogy ez magyarázatot igényel. A Merkúr túl kicsi, hogy légkört tartson meg. A Vénusz túl közel van a Naphoz, így a kőzetek mállásakor és karbonátok képződésekor a CO2 nem tudott beépülni a kőzetekbe, ezért a mai napig nagy sűrűségű és forró légköre van. A forró légkör a CO2 magas szintje miatti üvegházhatás eredménye. A Földön a hőmérséklet alacsonyabb volt, ami kedvezett a CO2 kőzetekbe történő beépülésének. A tudomány mai állása szerint a Föld egy Mars méretű planétával való összeütközése vezetett a Hold kialakulásához, és az eredetileg sűrű légköre egy részének elvesztéséhez. Ugyanis a becsapódó planéta az ütközés során mintegy lefújta a Föld légkörének bizonyos részét. Ez igen fontos szerepet játszott a Föld fejlődésében. Mindez véletlen volna csupán? Einstein szerint a Teremtő nem szerencsejátékos. A Föld korát 4,54 milliárd évre becsülik, és az első biztos életnyomok 3,5 milliárd évvel ezelőttről származnak.

Nem mehetünk el egy másik, különösen sokat vitatott pont mellett sem, ami nem más, mint a földi élet kialakulásának kérdése. A hívő világmagyarázat elleni támadások zászlóshajója az az evolúciós elmélet, amelyet Charles Darwin 1837-ben írt A fajok eredete című művére alapoznak. Eszerint a mindenható törzsfejlődésnek köszönhető tulajdonképpen az élet kialakulása a földön. Az, hogy az egyes fajok alapvetően mennyire egyformán épülnek fel (pl.: egy elefántnak ugyanannyi csigolyája van, mint egy zsiráfnak), bizonyítékul szolgál a közös kezdetre, eredetre. Érdekes módon Darwin művének utolsó gondolatát azonban mindig elfelejtik idézni: „Felemelő elképzelés ez, amely szerint a Teremtő az életet a maga különféle erőivel együtt eredetileg csupán néhány, vagy csak egyetlen formába lehelte bele, és mialatt bolygónk a gravitáció megmásíthatatlan törvényét követve keringett körbe-körbe, ebből az egyszerű kezdetből kiindulva végtelenül sokféle, csodálatos és gyönyörű forma bontakozott ki – és teszi ma is.”

A tudomány a földi élet kialakulásához szükséges paramétereket veszi alaphelyzetnek, mikor olyan, a Földhöz hasonló bolygókat keres, melyen feltételezi az élet kialakulásának lehetőségét. Nagyon érdekes ez, és egy hívő ember számára is messzemenő következtetésekkel bír, hogyan lehet egy ismertből az ismeretlenre, a meglévőből az eredetre következtetni. Mi hiszünk abban, hogy az Úr saját képmására teremtett meg bennünket, sőt ezen felül Szentlelke is munkálkodik bennünk. Az analógiát követve, ez létünk és istenismeretünk alapja, melyből következtetünk magára a Teremtőnkre, noha teljes mértékben az Úr gondolatai, döntései kifürkészhetetlenek maradnak számunkra.

Van itt egy nagyon érdekes, sokaknak tán kissé megbotránkoztató, furcsa párhuzam. Mi, emberek, fiatalon, tettvággyal telve szeretnénk megváltani a világot. Ekkor még minden teljesen egyértelműnek és világosnak tűnik. Kis idő múltával azonban rá kell eszmélnünk, hogy semmi sem egyértelmű: nincsenek fekete és fehér dolgok, csak világosabb meg sötétebb szürkék. Ennek felismerésekor ifjúi hévvel az ember először legszívesebben törne–zúzna, hogy újra alaphelyzetbe állítsa dolgokat. A Teremtő is lesöpörte az „asztalt” az özönvízzel, hogy tiszta lappal újra lehessen kezdeni az építkezést. Majd törvényt is adott az embernek (10 parancsolatot) a jó úton maradáshoz.

Az ember rengeteg pofon és csalódás után tanulja meg a leckét, hogy be kell állni a sorba, hogy megfeleljen a társadalom elvárásainak. Rájön, hogy nem célszerű kilógni a sorból, mert az előbb utóbb fájni fog. De sajnos az ember (a társadalom) törvénye rendre szemben kerül az Úr törvényével, mert az emberek sokszor nem a jókat és az önzetleneket, a szelídeket emelik fel, hanem az akarnokokat és a helyezkedőket, az erőszakosakat pozícionálják. A Teremtő azonban nem akarta újra ugyanúgy lesöpörni az asztalt, mint Noé idejében, hiszen az emberiség nem tanult belőle. Ezért inkább feláldozta a fiát, Jézus Krisztust, hogy a Bárány áldozatát látva okuljanak a következő generációk.

Az ember is sokszor feláldozza álmait, vágyait a gyermekeiért, hogy nekik könnyebb legyen, és tanuljanak őseik hibáiból. Többnyire kiderül azonban, hogy a múltban az ő érdekükben hozott áldozatok nem is nagyon érik el az újabb generációk ingerküszöbét, mert ők inkább a könnyebb ellenállás felé mozdulnak el. Hiszen minden azonnal és most kell nekik bárminemű saját áldozatvállalás nélkül, pusztán alanyi jogon, mert szerintük nekik ez jár. Az egymás után jövő generációk csak kergetik álmaikat, melyek rózsaszínű lufikba vannak csomagolva. A széljárás a vágyak léggömbjeit általában felfelé viszi, ahol aztán, mivel a külső nyomás csökken, a meglévő belső feszültség ellentartás hiányában rendre szétszakítja a ballonokat. Mondhatnak az öregek bármilyen intelmet, adjanak bármilyen tanácsot, azok – tisztelet a kivételeknek – addig úgysem nem találnak nyitott fülekre, megfontolásra, míg a felnövekvők saját feje nem koppan azon a bizonyos falon. Az önsorsrontást, az önpusztítást manapság ráadásul becsomagolják az emberi jogok, a szabad akarat vonzó, csillogó papírjába, hogy kiváltságosnak érezze magát, aki magáénak mondhatja, ezért kapva kapnak rajtuk.

Nos, én úgy gondolom, hogy ezen a ponton kapcsolódik össze igazán az ember és az Úr, ekkor érthet meg egy érett gondolkodású személy valamit abból, hogy mit érezhet, min megy át a Teremtő nap, mint nap. Nem egyszerű nézni “tehetetlenül” (értsd: önmagát korlátozva az embernek adott szabad akarat által), hogyan halad a világ a pusztulásba annak ellenére, hogy Krisztusban mindenkinek készen áll a szabadulás útja, csak meg kellene ragadni, elfogadni az Isten szeretetét.

Exit mobile version