Annyi félék vagyunk.
Annyi múlt, annyi seb, annyi hordozott történet. Néha választunk, néha választanak helyettünk, máskor egyszerűen csak odasodródunk valahová az életben.
Konzervatív, liberális.
Jobboldali, baloldali.
Vidéki, városi.
Hívő, hitetlen.
Keresztyén, nem keresztyén.
Katolikus, protestáns.
Férfi, nő.
Oltáspárti, oltásellenes.
És sokszor még az alapján is véleményt alkotunk egymásról, hogy sóval vagy cukorral esszük-e a káposztás tésztát.
Néha úgy tűnik, mintha minden arról szólna, hogyan különbözünk egymástól, hogyan soroljuk be a másikat és hogyan találunk újabb okot arra, hogy távolságot tartsunk.
Nekem inkább van kedvem szeretni.
Szeretni azokat is, akik szerint ez naiv maszlag. Szeretni a párás reggeleket, a gomolygó felhőket, az esőáztatta föld illatát, a madarak lármáját, a sorban előttem álló embert, a pultost, az ellenőrt, az esti sötétben elém lépő őzeket — mindent és mindenkit.
Akkor is, ha nem mindig könnyű és akkor is, ha nem megy mindig jól. Mert nincs emberibb út.
És mert Ő annak ellenére is szeret, hogy mindenestül fogva ismer.
Jézus nem azt mondta, hogy arról ismeri meg a világ az övéit, hogy mindenben ugyanúgy gondolkodnak, vagy hogy minden kérdésben egyetértenek. Azt mondta: arról ismeri meg a világ az övéit — minket is —, hogy szeretik egymást.
Az Isten nélkül magasba törő ember elveszíti a másikkal való kapcsolódást, a közös szót: Bábel. Az Isten jelenlétét egy szívvel, kitartóan, közösen várók pedig beszélni kezdik a megértés nyelvét: Pünkösd.
A felső szobában a tanítványok nem a saját nagyságukban bíztak, nem a saját igazságuk erősítette őket. Vártak. Reméltek. Imádkoztak. Egyek tudtak lenni, mert egy irányba néztek.
A kérdés talán ma is ugyanaz:
Kire nézünk?
Az emberre vagy az Istenre?
Mert amikor az ember kerül a középpontba, lassan minden széthullik. A kapcsolataink, a közös szavaink, végül maga az emberségünk is.
Isten nélkül nem marad semmi, ami igazán emberi.
Pünkösdben pedig megélhetjük az egység csodáját. És az áldásét, aminek feltétele az egység.
Kint üldögélek a tornácon. Jó nagyra nőttek a fák a parókia udvarán. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sok madár lakik a lombjaik között. Verebek, cinkék, zöldikék, tengelicek, egy rozsdafarkú pár épp a fiókáit eteti a tornácra erősített cserépfészekben, de vörösbegyet is látni néha az itatónál. A rigófiókák már kirepültek, a balkáni gerlék a nagyobb fák tetején őrködnek.
Elférnek mind. Ugyanabban a kertben.